Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Szekér Endre: Marosvásárhelyi elégiák (Tóth István: Besztiárium)
Utána jellemzi, bemutatja, rövid helyzetképet ad, sorsáról ad számot, majd legtöbbször önmagával kapcsolatos a befejező pár sor. A cinke hősként dalol a költő kertjében, hideg télben, míg minden már csonttá fagyott. Eltűnődve állapítja meg, hogy őnála bizony jobb munkás a cinke, hiszen ő bent a szobában is csak hallgat. Máskor az állat nevében szólal meg első személyben (Dog), és észrevétlen talán önmagát is azonosítja az ő sorsával: „Ketrecben élek, mint különös állat." Elgondolkoztatja a költőt a téli éjben kuvikoló madár („Lidérc vagy-e, boszorkány táplál?", s hozzáteszi, hogy talán üzentek vele?! Egy-egy pillanatot, életképet, „állatképet" rögzít gyakran négy sorban: a rezzenő lombra leszállt a madár. Máshol meg az ökörnyálak lengését figyeli: „mint finom hüllőcsápjai a ősznek." A rövid négysoros sün-portré jellegzetes emberi vonásokra is figyelmezteti: kiknek szegzi tüskéit, az ellenségnek vagy a barátnak is? Tóth István természetesen nem követi mindig a szeretett négysoros versformáját. Hosszabb arcképet rajzol kedvelt Dió kutyájáról, rövid verssoraival rögzíti az ébredő madarak felejthetetlen pillanatait. Szereti őket, alig tudja versét abbahagyni. Az igazán aranyos fecskemadár hosszú útja kapcsán felmerül a versben szülőföldje, Görbéd is. Hosszabb vers illeti meg a holtági halakat, a kakasszót, az aranyos katicabogarat, a „vízcseppnyi" életére, idejére figyelmeztető lepkét. A szamárnyomot követve a végtelen sivatagban - karácsony felé - a Gyermek jut eszébe, az Újszülött pásztorral, Betlehemmel. Játékos ötletre serkenti a tyúklétra: képvers lesz a verssorokból, létrát formálva („Gallinae albae grudus ad Parnassum"). Máskor meg párbeszédeket ír az álom és a szúnyog, a cinege és a napsugár, a hernyó és a lepke stb. közt. Pl. a Lomb és madár: Felsírsz a téli ágon, / mint test nélküli emlék; / egy beszélő barátom / volt... s most örökre elmégy. / - Felsóhajtasz, zöld oltalmam; / földre terültél nemrég... / S nem te vársz az új lombban, / ha visszaérkezem még." így alkot parányi életképet, csaknem mint Juhász Gyula „japánosan" finom tollrajzot versben, életképet, elszakadást és összetartozást, fájó érzést és reményt pár verssorba sűrítve. Tóth István, a költő azonban alig tudja befejezni pl. a madársorsot ábrázoló verset, de a Besztiáriumot is „pótkötettel" folytatja, angolból, franciából, görögből, latinból fordított versekkel egészíti ki munkáját. Nem felejti el Odüsszeusz régi kutyáját, Argoszt, Homérosz eposzából: „Ám ahogy megszimatolta Odüsszeusz közeli létét: / Farkát csóválgatta, fülét mind egyre konyítva;..." A költő szívesen idézi Szamosközy István, Zsámboky János sorait a régebbi időkből, de leggyakrabban francia kortársait szólaltatja meg lírai állattanában. Hiszen Guillevic a fülemüle daláról szól, Rousselot a vakondokról stb. Természetesen a közeli román költőket is magyarra fordítja, így Tudor Arghezit a rigóról, Marin Sorescut a nyűiről, Aurel Gurghianut a cserebogarakról. („Májusi cserebogarak voltak, / kis kupacba gyűjtögettem őket, / és feltámasztó gyermekes / mondókákat suttogtam felettük.") Tóth István természetközelsége, életszeretete, emberi bölcsessége, a kis- és nagyvilágot egyszerre látó és megörökítő szemlélete feltétlenül eredeti, értékes, figyelemreméltó fejezete napjaink magyar irodalmának. O mindig a változó és változatlan világ őre akar lenni, a szépre odafigyelni, megállítani mai Faustként a tovaröppenő pillanatot versben, lírai enciklopédiájában. Tolsztoj vigasza című négysorosában így foglalja össze gondolatait, bölcsességét: „Ahol a kényszer győz és nem a szellem, / ott ez a vigasz az erőszak ellen: / Ha szu se perceg, jobban hallani, / hogy őrölnek az Isten malmai." (Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 2000) Szekér Endre Folyóiratunk megjelentetését a s * Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram 'tMmi miuuus oroksk minis/teríima \ jf. / ^•#AUS ^ és a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány támogatja 112
