Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)
ányzik (1. Dénes 1988:12). Pontosabban: ahol nem tud megfelelő formában intézményesülni, ott megjelenik az álprobléma: ki az az „ön”, aki rendelkezhet? Ez pedig a nemzeti identitás zavarait eredményezi, hiszen itt tautologikus definícióval, körben forgó okoskodással állunk szemben. Az önrendelkezés sérelme, eltorzulása egy másik, politikai pszichológiai, ill. társaslélektani szempontból patologikus következménnyel is terhes. Bibó a Bénultságban úgy fogalmaz, hogy a nemzeti elv csak az önrendelkezésnek alárendelten lehet legitimációs bázis, vagyis tudatos igazolások, érvrendszerek alapja, mert a nemzeti hovatartozás önmagában véve csak egy érzés, a népszuverenitás affektiv oldala. Ez az érzés a középkori, kisközösségi aktív szolidaritást és áldozatkészséget tágítja ki a modern demokráciák iránti lojalitássá, ahol a polisz, a politikai közösség már tömegtársadalmi méretű. A patriotizmus, a nemzeti érzés tehát természetes, és éppen ezért reflektálatlan, spontán jellegű dolog (1. Huizinga 1941); igazoló funkciót betöltő kognitív „felépítménnyé” viszont csak a demokratikus legitimitás válhat. A „trükk” és az egész probléma ugrópontja az, hogy a nemzeti identitás nem válhat túl reflektálttá, nem racionalizálható túlzott mértékben, mert akkor önigazolás, „megideologizálás” lesz belőle, amely visszaesik egy oligarchikus, öncélúan uralmi jellegű, kompenzálással, bizonytalansággal, narcizmussal teli azonosságtudatba, és nemzeti hisztériává, nacionalizmussá deformálódik (Bibó 1990:342-347, vö.: Bibó 1986a:340-341). Bibó válasza tehát az, hogy a nemzetközi polisz „láthatatlan szelleme” (1. Ferrero 1942) az önrendelkezés, és ez az, amit tudatosítani kell. Ha felismerjük dichotóm természetét — vagyis azt, hogy egyedül a népszuverenitás képes stabilizálni a fennállót, de ha megsértik, akkor meg is döntheti — akkor racionális kontroll alá vehetjük e „tabu” (1. Freud 1990) ambivalens jellegét. 2. Bibó az antiszemitizmusról Ha Bibónak a témában íródott klasszikus, nagy tanulmányát - a továbbiakban: Zsidókérdés - a hisztéria problematikája felől közelítjük meg, akkor nyilvánvaló összefüggést fedezhetünk fel a Zsidókérdés, valamint a fasizmusról és nacionalizmusról, mint hisztériákról kifejtett bibói gondolatok között. Különösen a modern társadalomfejlődési zavarokra igaz ez, amelyeket a szerző a Zsidókérdés ben az antiszemitizmus harmadik összetevőjének nevez. Az első összetevő — az egész jelenségkör történeti kiindulópontja - a középkori eredetű zsidóellenes előítélet keletkezése idején még nem számított hisztérikus jellegűnek, mert összhangban volt az arisztokratikus jellegű legitimációval (Bibó 1986b:673-678, uo.: 694-695.) hasonló jellegű okfejtéssel él Lewin is (1. Lewin 1975:271-284). A továbbiakban kizárólag az antiszemitizmus második összetevőjével foglalkozunk, amit Bibó a zsidók és nemzsidók egymásról szerzett tapasztalatainak nevez, a Zsidókérdésről annak idején íródott kritikák egyikére adott (a továbbiakban: Megjegyzés) replikájában pedig a zsidóság és környezete kölcsönös magatartásmintáinak ill. típusainak (Bibó 1986b:801-809). Mindkét fogalmat többféle további tipológiával igyekszik árnyalni Bibó. A „tapasztalatok” a társadalmi lehetőségek igénybevétele, a társadalmi értékrendhez való viszony és a bántal- mak, ill. az elégtételkeresés területein jönnek létre. A Megjegyzés ben aztán utólag átértelmezi a Zsidókérdésben alkalmazott csoportosítást. Az antiszemitizmus alkotóelemeiből itt egyúttal az ellene való harc egyes területeit vezeti le úgy, 57
