Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Táj - hármas homlokszemben
Ambrus Lajos TÁJ - HÁRMAS HOMLOKSZEMBEN P ár év óta figyelem őket. „Stúdiumokat végzek” - miközben azért, akár a javíthatatlan szenvedélybetegek, módszeresen ki is rabolom őkelméket. De ezzel együtt jól megvolnánk: ők évezredek óta végzik alig változó metafizikai tevékenységüket, én meg, a hűvös obszervációval heroikus és hiábavaló foglalatosságot űzök - a „legvégső' megismerések” szempontjából legalábbis olyat, mintha mondjuk a táj at, a táj-alakzatot, e bonyolult képződményt és folyamatot kéne megértenem. Ráadásul szigorú-pontosán leírnom. Épp e hiábavalóságok fölött érzett egyoldalú nem-tudások miatt választottam az alábbi, valamilyen egyenletfélében is kifejezhető, szélsőségesen individuális „megismerési utat” - az egyetlent, amely számomra most a legkézenfekvőbb a különben sok ezer elképzelhető variáció közül. Mert állhatna itt akár biográfiai-históriai-pszichológiai forrásokból táplálkozó filozófiai traktátus is a természet mélységes létéről és értelméről (a táj, például, mint optika-esztétika-hangulat elegye); de lehetne itt alanyi-lírai lantpöngetés, finom ditiramb is a tájról, a szülőföldről, a gyerekkorról mondjuk a valóság vagy a való boldogság múló percéről — állhatna száraz tanáros-tudósi leckefölmondás is bizonyos „tájszellemekróT, karakterológiákról és géniuszokról (ha nem tudnánk, a Hamvas szerinti „legjobb” géniusz, a délnyugaté, éppen Kemenesalját szállta meg legkitartóbban...), de írhatnánk „szerelmes földrajzot” is Szabó Zoltán modorában, akit, és ezt ünnepélyes komolysággal épp ma kell be- vallanunk, férfiasán szeretünk és a mostani súlyos honi értelmiségi zavarokban- zavarodottságokban tán a legtiszteletreméltóbbnak tartjuk sehová nem csatla- koztatható-kisajátítható-beskatulyázható-stemplivel ellátható szellemét; aztán állhatna itt még sok egyéb mellett aprócska, csinos kis beszély is például a köz- jólétről, mondjuk ugye az obiigát bó'si tájkép ürügyén, amely nemrégiben újra dermesztő vizuális élményben részesített bennünket, aminthogy lehetne itt akár a hon méta vagy harcias megvetésének dokumentuma is. De bizony hűség is, konfesszió is, mélyreszállás, remény - effélék. Állhatna itt — írtuk: állhatna ezer absztrakció, individuális pillantás szőlőhegyekről, a rotyogó szilvalekvárról, a külvárosról, a mocsári tölgyről, a fehér alföldi tanyákról és a toszkán bukolikákról, sőt egyéb művészi forma a „tájról, mint műalkotásról”, de bizony nem áll. Áll viszont az egyenletféle, amely számunkra ma — életkor, léthelyzet, szenvedélyek, irodalmi „szerep”— „rang”-mifene szerint is igazolhatónak látszik, amennyiben valamiféle aktuálisan ambivalens szkepszist, és ugye, a körből való állandó kifelé mutogatást fejezné ki — nem a „kert”, mint „olyan” volna talán ma a legjobb irány, vagyis az exodus? Az én egyenletem vagy tételem így hangzik: a táj = méhek. Az egyenlőségjel legalább olyan ingerlőén - szilárdan áll itt, jelzem, mint a rettegett, diákköri Laricsev-példatár egynémely színvonalasabb matézisdarabjában — s amennyiben még ezek után is hajlandók volnánk belemenni némi illuzórikus tájszemlélődésbe és „tájalakításba”, elő hát a „tájecsettel”! Az én provinciális, semmicske kis tájam, a dolgok végtelen összefüggéséből meglehetősen kiragadva, ott csüng, lóg, nyüzsög, döngécsel a legnagyobb hetyei meggyfán, annak is a legfönsőbb ágán - gyönyörű fürtben himbálódzva lefelé és boldogan kapaszkodik egymásba. Május van, langyszellet; estefelé volnánk úgy 196
