Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

tott sikert, mert értékes alkotás! És mi az, ami ma érték? kérdezik. Az érték helyét elfoglalták a kapcsolatok, az érdekek, az ügyeskedés.

Az ember élete egy tévedésre van méretezve. Egyetlen tévedés elég ahhoz, hogy keresztülhúzza egész életünket. Elég ahhoz, hogy utolsó percünkig cipeljük keresztünket. Ez a tévedés olyan, mint az öngyilkosság, csak időben széthúzva.

Hány életrajzot élhet meg az ember? Különbözőeket, sőt, ellentéteseket? A. B. azt kérdezi tőlem, hiszek-e a halál utáni reinkarcánióban? Mondom, hogy azt nem tudom, mi lesz a halál után. Hiszek azonban az ember élete során bekövetkező reinkarnációban. Abban, hogy az ember egyetlen életében többször is újjászülethet. Mint egészen más, eltérő valaki.

Részlet abból a levélből, amelyet Krystyna Tarasiewicznek, az ítélet a hóhérok fölött című könyv szerzőjének írtam. (A könyv a majdaneki haláltábor egykori, Néme- torzságban bíróság elé állított hóhérairól szól, akik a háború után mintapolgárokként éltek az NSZK-ban): „Ez a könyv ismét arra emlékeztet, hogy az emberben több lény lakozhat. Lakozhat benne gyermek (méghozzá egész életén át, haláláig). Lehet az illető a legkegyetlenebb fenevad, lehet hétköznapi polgár, lehet szent stb. A lényeg az, hogy ezek a belső, szemmel nem látható lények irányítják, mozgatják a külső, testi megjelenést, azt, amelyet látunk, amellyel találkozunk, érintkezünk.

És ez lehet az alapja a tévedéseknek, hibáknak, illúzióknak, csalódásoknak és meglepetéseknek, a drámáknak.

Az emberben tehát cserélődhetnek a megtestesülések, más és más belső lénye kerül a lelki színpad előterébe, parancsokat osztogatva és irányítva az illető személyt.

Ilyen gondolatokat ébreszt az Ön könyve. Tegnap még gyilkolt valaki, tarkón lőtt, halálra korbácsolt embereket, ma pedig megbízható hivatalnok, jó nagyapa, kedélyes nyugdíjas, udvarias szomszéd.”.

A TV egyik stódiójában találkozom Nizynskivel, a forgatókönyvíróval. Fölemlegetjük a régi időket. Emlegetjük Jurek Falkowskit, Ölek Drozdzynskit, Janek Hi- milsbachot. Színes, eredeti figurák voltak, akik magatartásukkal, nyelvükkel, de még külsejükkel is felhívták magukra a figyelmet. A mai fiatalok, az akkori időkről olvasva a legkomorabb, legsötétebb képet kapják. Feljelentések, kihallgatások, kínzások, lágerek. Hiányzik az az irodalom, amely azt az időszakot a maga egész összetettségében, sokszínűségében, ellentmondásaiban és abszurditásaiban, tragikomikus és szürreális voltában mutatná be. Elvesznek a finom különbségek, nüanszok, árnyalatok, fokozatok, féltónusok, félfények. Elvész az a tény, hogy akkoriban sírva nevettünk, és hogy talán épp ez az egyidejű sírás és nevetés lehet az akkori idők kulcsa.

A nacionalistára jellemző számos kifogásolható, visszataszító vonás közül kettőt különösen nehéz elviselni:

az első - a szerénység hiánya. A nacionalista fólfuvalkodott, rátarti hólyag, akiben beteges önteltség feszül. Az alázat teljes hiánya jellemzi, képtelen elismerni, hogy valaki más (t. i. más nemzetiségű) lehet jobb, értékesebb ember. Mondjuk azt a nacionalistának, hogy szórjon hamut a fejére — fölháborodottan tiltakozni fog. Az alázatnak ezt a gesztusát „saját nemzete” ellen irányuló támadásnak veszi. Alázatot mutatni az ő értelmezésében annyit jelent, mint engedményt tenni, a nacionalista egyik legfőbb tulajdonsága pedig éppen megingathatatlan csökönyössége.

49