Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Komáromi Attila: A szellemi bajvívó (Lengyel László könyveiről)
Mindkét kötet legerősebb darabjai a magyar alakok. Telitalálat a könyv címe is (Magyar alakok), kár, hogy nem volt türelme, kedve, ideje (?) a második kötet portréit is ebben összegyűjteni. Szerzőnk - bevallottan - követi Eötvös Károlyt, aki a múlt század végének parlamenti férfiúit „festette” meg. Eötvöst jogtudása, gyakorlata, bravúros megfigyelőképessége, rendkívüli lélektani ismerete segítette arcképei fólvázolásában. Lengyelt mindezek mellett a gondos tényismeret és az a kivételes tulajdonság segíti, hogy a humor ugyanolyan eszköze, mint a visszafogott indulat. Tudja, hogy aki viszonozza a gyűlöletet, az legyőzetett, és veszíteni nem akar. Az arcképfestő, amióta világ a világ, külső és belső tulajdonságok leírásával egy alak érzékletes képmását teremti meg. Többnyire nem törekszik teljességre, hanem csak a legjellemzőbb vonásokat emeli ki, és így az olvasónak, nézőnek hagyja a kép befejezésének örömét. Lengyelt sem a mindennapi kis ügyek érdeklik, hanem hősei életének titkát, politikai mozgatórugóit fürkészi. Az „alak” szónak több jelentése is lehet. Tudományosan: valamely tárgynak, testnek, személynek térbeli megjelenési módja. Személy a valóságban illetve a művészi ábrázolásban. Hétköznapi értelemben van hitvány, kellemetlen, piszok, sötét, szánalmas és züllött alak. Az átlagostól, szokottól elütő, érdekes, rokonszenves embert eredeti alaknak emlegetjük. A kiváló, kimagasló nevezetes embert érdekes alaknak szoktuk mondani. Lengyel alakjai itt éltek, itt vannak közöttünk. Az ironikus hangon felvázolt volt miniszter, a szeretettel megrajzolt, korán eltávozott filozófus barát, a közszereplő-filozófus Tamás Gáspár Miklós, a nyelvteremtő író Esterházy Péter és mások. A szerző néha kegyetlennek látszik, de nem az, csak emberi indulatai vannak - ha olyan emberről ír, kiről úgy vélekedik, hogy „Felháborít. Sátá- nocska. Meglep. Krampusz. Lázit, Ördögöcs- ke. Nevettet. Kis-Mefisztó. Hódít” (Luci Feri) . De tud már-már ridegen pontos is lenni (Két közgazdász portréja). Máskor találó címeivel arra ingerli olvasóit, hogy olvassák el portréit, és formáljanak véleményt a politikusokról (Tigris, Medve bátyó, Róka). Rövid, öniróniával is átszőtt írásában a kisembernek állít emléket (Munkát adok). Röpke jegyzetében pedig korunk emberét, a munkáját vesztett tragikus hőst ábrázolja (Tengerészlakoma). Sokszínűek, és többnyire a politika szelének, viharának szenvedői és élvezői, Lengyel magyar alakjai. Szerethetjük őket, ellenszenvvel is viseltethetünk irántuk - kortársaink. A két kötet olvasnivalóinak egy jelentős része a korról szól: közelmúltunkról (Kádár és kora), a szellemi műhelyek belső gondjairól (A Valóság vendége), közérzetünkről (Keleteurópai lélek mérlegen), kis és nagy gondjainkról - rólunk. Magáról is ír Lengyel. Családja múltja, erdélyi gyökerei át- meg átszövik gondolatait. Mást idéz, de úgy érezzük, magára is gondol, amikor papírra veti: „Nincs már, nincs itt kitől tarts, hogy megítéli erkölcseidet, nincs több fórum, amely elé gondolatban mindig oda kéne állanod, ahol becsületed, emberséged, idealizmusod ellenőrzik, az etikáddal ma egyes-egyedül magadnak tartozol”. „Ez is valami”. És még mielőtt valaki az Arany Já- nos-i .gondolta a fene” - vádjával illetné e sorok íróját, gyorsan megemlítem Lengyel egyik remeklését a „Kívül és belül”-t, amelyben saját helyzetét meghatározni akaró szerző magát az ajtóban képzeli el, küszöbön állónak, „aki felmérte: kívüliéi fizet a belliiért, s a belüliéi a kívülért”. Az önmaga helyzetéről elmélkedő Lengyel László izgalmas, a vele történteket leíró szerző olykor már szürkébb. Ne legyünk telhetetlenek, a két kötet több mint ötven írása nem lehet egyforma minőségű. Szükség van Lengyel szellemi párbajaira — ahogy jelenünket látom és jövőnket sejtem. Komáromi Attila 95
