Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Beke György: Korunk Galéria, Kolozsvár (Beszélgetés Kántor Lajossal)

legfennebb csoportos kiállításokra jelentkezhetett volna, együtt a hivatásosokkal, s ezt az áldatlan állapotot - a kisebb tehetségű szakmabeliek irigységéből meg az adminisztratív merevségekből következőt is — valahogy le kellett gyűrni; a Györkös Mányinál is 12 évvel idősebb Incze Ferenc helyzete akkoriban még ellentmondásosabb volt, hiába végezte Budapesten az Iparművészeti Főiskolát, hiába volt sokáig tagja a Képzőművészek Szövetségének, különféle okokból az ötvenes évek elején kigolyózták, s így eltűnt a közönség elől, egészen addig, amíg Párizsban ezüstérmet nem nyert, s ennek Kolozsvárra is híre, igazolása jött, majd a Korunk Galéria-beli 1973-as kiállítása után nem sokkal a legnagyobb kolozsvári kiállítóhelyiségben, a Szövetség égisze alatt újra bemutatkozhatott; a Finta Edittel egykorú Bencsik János szintén a marosvásárhelyi művészeti középiskolából jött, a főiskolai felvételiken eleinte neki sem volt szerencséje, aztán Bukarestbe került, a legjobbak közé küzdötte fel magát, Dante-sorozatával például Olaszországban aratott szakmai sikert; az együtt kiállító Kecskés Péter és Cseke Tamás huszonéves kolozsvári főiskolás volt, először lépett a közönség elé. Hát valahogy „így nézett ki” a Galéria első éve. A továbbiakban is szerepet játszott, persze, hogy az elismert festők, grafikusok mellett helyet biztosítottunk a pályakezdőknek, sokszor még főiskolás korukban, de volt középiskolás kiállítónk is, Gáli Tibor, aki több év múltán, a főiskolai esztendők után, újra eljöhetett hozzánk, immár a szakmabelieket is meggyőző, érett munkáival. Időről időre elhoztuk távoli tájak, kisvárosok alkotóit, hivatásosokat és a státusuk szerint „amatőröket”, ezeket azonban nem túlzott arányban, elsősorban népművészeket, népi alkotókat. Az is szempontunk volt, hogy a tőlünk, Erdélyből elkerült, nem egy esetben világhírre jutott mesterek életművéből valamennyit közvetlenül is megismerhessen közönségünk, például Barcsay Jenő, Barta László, Dési Huber István munkáit.- Most, mondjuk így: a Galéria egy szakaszának kényszerű lezáródása után, miként vonnád meg az eddigi kiállítások mérlegét? Egyképpen gondolok a mennyiségi és minőségi eredményekre.

— Valóban lezárult egy szakasz, mielőtt elértük volna 250. kiállításunkat. A 249.-et, a brassói Bartha Árpád grafikáiból már csak műsor nélkül nyithattuk meg. A 250. tárlat, Kolozsvári festők címmel, amolyan reprezentatív válogatás lett volna. Mintegy tizenkét olajfestmény — Nagy Albert, Aurel Ciupe, Györkös Mányi Albert, Mircea Vremir, Finta Edit munkáinak — összegyűjtése után le kellett állnunk, s így Nagy Imre, Szolnay Sándor, Fülöp Antal Andor, Mohy Sándor, Miklóssy Gábor, Incze János-Dés, Balázs Péter, Incze Ferenc, Bene József, Makár Alajos és Kádár F. Tibor képeit be sem hoztuk.

Mérleget azonban így is megpróbálhatok készíteni, talán ilyenformán: alkalmi szerkesztőségi kiállításokból, jellegzetesen nemzetiségi (kisebbségi) módra, szinte önálló művelődési intézmény jött létre, amelynek szerepe túlnőtt a képzőművészet pártolásán. A már régen bevezetett irodalmi és zenés műsoroknak és a népes közönségnek köszönhetően, a Korunk Galéria olyan művészeti-közéleti fórummá lett, amelyre — különböző előjelekkel és különböző indulatokkal — érdemes volt figyelni. Bő tizenhárom év alatt a majdnem 250 tárlaton vagy a megnyitó ünnepségek műsorain természetesen hullámzott a színvonal, akadt néhány gyengébb produkció is, de nem nagyobb arányokban, mint a „hivatalos” kiállító helyiségekben, ahol a szervezők, a muzeológusok, a művészettörténészek munkájukért fizetést kapnak. A Galéria népszerűségére és rangjára példának említhetném, hogy Fülöp Antal Andor 70. születésnapjára, a felajánlott Művészeti Múzeummal szemben, a Korunk Galériában rendezett kiállítást választotta, nálunk érezte igazán otthon magát.

77