Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat

megadá neki az ég, nem úgy, mint Csokonainak Lillát, ám a jóidőt egyelőre még nem. És én sem neki, Fiócinak azt az átlátszó német műanyag matracot. Az idén nem. És talán már nem is . . . De hát nem egy napra születtünk. Ezzel a derűlátó mondattal búcsúzott tőlem Margit néni, mikor hálálkodtam neki Korondon az irántam tanúsított jóságáért.

Most itt élek, állástalanul, mint a mókus fönn áfán, függetlenül. Makktalan.

Közben kószál bennem valami lírai por, arról, hogy ne kolduljunk ingyen kékséget, meg ilyesmi. A manna, a kegy csak elgyöngít, még ha égi is . . . Igaz, az éhség is, meg a félelem.

És még egy „maga mentsége”: Mennyivel nehezebb annak, akinek még fia, lánya sincs!

Örömmel állapítjuk meg Antanténusz herceggel, hogy az idén meglepő demográfiai ugrásnak lehetünk tanúi. Annyi válogatott szamárság mellett idén végre divat a szőke kisgyerek! Soha ennyi len- meg aranyszőke kislányt, kisfiút! Csak azért nem esünk át rajtuk mi, felnőttek — itt fölnéz a fiam, csúfolódást sejthet rögtönzött szabadelőadásomban —, mert lépten-nyomon meg kell állnunk az irányukban megmozduló gyönyörűségtől.

Fiam megnyugszik. Nem gúny.

Megpuszilni őket sajnos nem szabad, gyönyörködni bennük annál inkább kívánatos, hiszen mindannyian menyasszony- meg hon véd jelöltek. Kisujjunk begyével érinteni lehet esetleg, mintegy véletlenül, egy-egy illegő hajtincset a fejükön, elhaladtunkban, más tilos, mert növekedőben vannak, akár a kerti virágok.

Antanténusz megszólítja az egyik aranybabát, gügyög neki.

— Mutti, mutti — pityeredik el a baba.

— Tátáci — szólal föl fiam magasságomig —, ezek mind németek ...

Ez az egész csuda-falu Zimmer Frei. Helyes, érezzék jól magukat ebben a meleg pannon világban, a tiszta kiadó szobákban.

— Tátáci, meg tudnák venni márkával az egész falut a németek? Úgy, hogy aztán ők adnák ki a szobákat. . .

— Kinek adnák ki? Önmaguknak?

— Igen, és akkor nem kellene fizetniük. Vagy saját maguknak, esetleg egy társaságnak fizetnének.

— Fiam, éppen hogy csak térdre állt ez a mi népünk a megalázó hasmánt fekvésből, és te eladnád a Balatont?! A német nem bolond megvenni az egész falut, először is azért, mert tudja, hogy nem eladó, csak apránként. Nem is beszélve arról, hogy Józsi gazda, a boros, kinél atyád másfél liter bort vásárolt potom 120 forintért, semmi szín alatt sem adná el a házát, pincéjét. A német sem masszírozná hálából a köszvényes, vén csontjait. És ami a legfőbb biztosíték: ezt a rengeteg szőlőst, ezt az áldott területet a német nem kapálgatná, nem permetezné, nem szüretelne égő háttal, sajgó derékkal, az zicc.

Fiú megnyugszik, tovább szemlélődünk az utakon, kertek közt a pohártiszta faluban. Amikor közlöm véle, hogy Isten egy napfényes vasárnap délután, csupor kávé meg kancsó muskotályos bor mellett tervezte és teremtette meg Szigligetet és vidékét, meg sem lepődik. Ő is így érezheti, ám én meg is nevezem. Jó.

Mostanság sok helyen fölvetődik emberek, cselekedetek megnevezésének igénye.

— Valami szagot érzek — fékez le az úton. Szaglászunk.

9