Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Mák Ferenc: Filmek a történelemről (Kovács István: Robogás a nyárba)

getlen haza intézményrendszere és kultusza táplálta”. Nem csoda, hogy Andrzej Wajda nemzedékének - új irányzat szellemében, de a régi, romantikus érzésekre építve - kellett újra felépítenie, intézményeiben is létrehoznia a lengyel filmművészetet. Filmjeikben - a Vasemberben, a Márványemberben - új „hőst” kellett teremteniük, annak minden történelemből eredő torzulásával együtt. Zanussi nemzedéke már elhatárolja magát mindettől. „A lengyel kulturális fősodort több mint százötven éve a romantika jegyei határozzák meg. Ezzel szemben én a racionalista, hogy esztétikai kategóriával éljek, a klasszicista áramlat híve voltam és vagyok ma is.” Kovács István könyve ezért izgalmas olvasmány, mert a nézetek ütköztetésével a lengyel filmművészet sokszínűsége domborodik ki.

Szinte természetes, hogy Kovács István „filmtörténetének” a legendás rendező, Andrzej Wajda válik központi alakjává. Könyvének Az ő nemzedékük című, átfogó tanulmányában pontosan kijelöli Wajda történelmi helyét; a Csatorna, valamint a Hamu és gyémánt részletes elemzése során mutat rá a képi és a gondolati „kontrasztí- rozás” tudatos jellegére, amit Wajda és a lengyel filmiskola legfontosabb művészi vívmányának tekint. „Célja kettős: képi meg- komponáltságának, a cselekmény és a benne résztvevők lélekállapotának fokozott expresszív ereje révén az érzelmeket deleje- zi elsősorban - így tudati hatása némileg késleltetett. Pontosabban: tudatunkban akkor kezd igazán érni a film, amikor helyünk már kihűlt a nézőtéren.” Kovács István ebből arra következtet, bizonyság ez arra, hogy a tudatunkban szétáradó asszociációs hullámok révén a lengyel filmművészet a szokásosnál is szorosabban kötődik más művészetekhez, az irodalomhoz, a képző- művészethez, a zenéhez, „de még az építészethez is”. Ezen túlmenően a filmek maguk is irodalomközpontúak, a Csatorna betemetett zongorája viszont Chopin zenéjét juttatja a filmtörténész eszébe. S mivel elemzései is ezt indokolják, joggal emeli ki a szerző: „A »lengyel filmiskola« Wajda által képviselt romantikus-drámai áramlatának kétségtelenül a Csatorna és a Hamu és gyémánt a legjelentősebb filmje.” Nincs tehát semmi különös abban, ha a későbbi nemzedékek fiataljai művészi felfogásukat ezzel a „romantikával” szemben alakítják ki.

A Vasember majd a következő generáció küzdelmét bemutató Márványember előtt azonban Wajdának előbb le kell számolnia a „múlt, a hazafiság, az oktalan lengyel hősiesség használhatatlannak vélt mítoszával”. Mindezt a Lótnában és a Légióban végzi el, abban a politikai légkörben, amelyet a Gomulka megjelenésekor egyszerre befulladt politikai remények jellemeztek. Wajda szemlélete mintha „individualizálódna”, ettől kezdve már az egyénekre, az egyéni teljesítőképességre ügyel.

A végzetes tévedés címmel Kovács István a lengyel „történelmi dokumentumfilmek”- ről is tanulmányt ír. „Lengyelország dokumentumfilmekben megelevenedő története Európa históriájának talán legkegyetlenebb változata” - írja a tanulmány bevezetőjében. Az első, máig megőrzött dokumentumfelvételek 1910-ben készültek, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia lengyelsége a német lovagrend felett aratott győzelem ötszázadik évfordulóját ünnepelte. Minden csupa pompa, minden az ünnephez méltó módon, heroikusán díszes. A filmen az akkor világhírű lengyel zongoraművész, Ignacy Paderewski beszél, majd a Lengyel Szocialista Párt vezére, Józef Pil- sudski a rendőrségi tiltás ellenére kitűzi sapkájára a lengyel sast. Ettől a pillanattól kezdve pereg a lengyel dokumentumfilm. 1944-ben Boleslaw Bierut „politikai gárdá- ja” a celluloidszalag főszereplője. Őriznek róla egy félelmetes felvételt is: „Bierut az íróasztal mögött körmöl, Sztálint, a világ eszét utánozza a póz. A kézmozdulat is. Több száz törvénytelen halálos ítéletet hagyottjóvá aláírásával. Az ölés e békés reflexe még Sztálin halála után is működött benne...” Voltaképpen ez a meghökkentő Kovács István Robogás a nyárba című lengyel filmtörténetében: hogy mindvégig a filmművészet rejtett és bevallott titkairól, látványáról és fortélyairól beszél, mégis a történelemről szól. A lengyel - s vele együtt a közép-európai kis nemzetek - gyászos történelméről, akkor is, amikor Wajda szinte kivétel nélkül minden filmjében megelevenedő és jelen levő, átütő erejű Csendjét elemzi, akkor is, amikor az új rendezőgárda farmernadrágos fiataljainak világszomját részletezi. Akkor is, amikor a hagyományok folytathatóságáról ír, s akkor is, amikor az egyéni akaraterő kiteljesedésének lehetőségeit kutatja. Mert kínzó és gyötrelmes tragédiája valamennyi kis nemzetnek a léleg94