Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Móser Zoltán: Az Eötvös Collégium és Kodály (tanulmány)
Személyi összetételében a kollégium egy csepp volt a magyar tengerből: gazdag, szegény, dzsentri, kispolgár, szerzetes, román, szerb, sváb, katolikus, protestáns, zsidó - akárhonnan kezdtük a csoportosítást, egy kis tarka Magyarország került ki belőle.” S mert később kiemelten szólunk Balázs Béláról, egy rövid emlékezést idézünk vele kapcsolatban is: „Gólyavizsga előtt bőven idéztek előtte való évben esett szörnyűségeket, így: Bauer Herbert szegedi fi; makacsul ő-ző zömök gyerek csárdástudományát akarta bemutatni; nagy hujjogás és lehúzás lett a vége. Bauer Herbertből csakhamar Herpi, majd Spend (vö. Herbert Spencer) lett, ma Balázs Bélának hívják legalább három országban. 0, mennyit ült az ebédlői zongora mellett pötyögtető »kompozatás«- ban, matrózpipát utánzó parányi cigarettaszipkából »pipázva« vagy buzgón játszva a négykezeseket Bégével.” De talán a legszebb az a történet - mégha legendásítottnak is érződik - amelyet a kollégiumról szóló bármilyen filmben eljátszatnék, mert úgy érzem, hogy olyan szép, mint amilyen az itteni élet volt vagy lehetett. A régi, immáron lebontott század eleji Óbudán vagyunk: ahol Krúdy is lakott, s ahol néhány év múlva Tóth Árpád egy kocsmában szomorú verset álmodik. Nem messze Aquincumtól egy hasonló kiskocsmában kezdődik a mi történetünk, a mi filmünk is Laczkó Géza visszaemlékezése szerint: „Egyszer, az akkor még alig látogatott Római fürdő fagalériás kocsmájában vacsoráztunk szerény kolbászt, rántottát, amit bőven megöntöztünk sörrel. Regényes volt a hely, házban ültünk s mégis lombsátor alatt: egy ferdén növő nagy fának kerek lyukat fűrészeltek az erkély padlatán, ott bebújt s a korláton áthajolva dugta ki magasan szétterülő dús koronáját. Ott ültünk a vén fa görbe törzse körül. A hely állítólag emlékeztetett a Sceaux melletti Robinsonra, ahol a gesztenyefák ágai közt vannak a kocsmaasztalok. Holdvilágos éjféltájban aztán átmentünk, öten vagy hatan voltunk, az amfiteátrumba, hogy a »panem« után »circenses«-szel is megörvendeztessük magunkat. Szabályos latin cirkuszi játékot játszottunk el magunknak senatusszal, Caesarral, gladiátorral, oroszlánnal és néppel. Szereposztás, ha nem tévedek, ez volt: római császár - Horváth János kollégiumi tanár, senatus - Kodály Zoltán negyedéves, gladiátor - Szekfű. Gyula negyedéves, oroszlán - Szabó Dezső negyedéves, nép - Laczkó gólya, akit ezek az öreg kollégisták nem tudom miért, de megtiszteltek azzal, hogy szűkebb baráti körükbe fogadták. A császár izzó parazsú portorikójával fölült a romkőtrónjára, a küzdők s a senatus populusque Romanus felvonultak emelt karral: - Ave Caesar, morituri te salutant! - üvöltött a latin kiáltás annyi évszázad némasága után újra a (gyepes-gazos) arénán. Az aquincumi veterán légionisták bizonyára fel is ébredtek rá, s csodálkozva nézték, hogy a kerek, barnás ko- ponyájú, szemüveges, kétes mosolyú, zakós gladiátor miként vonszolja maga után galléijánál fogva négykézláb szökkenő, szőke sörényű, raccsolva bőgő fátermörde- res oroszlánt. A »senatus« hódolattal üdvözölte a császárt, s mivel kevés volt a gladiátor, maga is levonult a gyepre püfólni a vidám oroszlánt, a »nép« fel s alá száguldott a körtöltés tetején, egy személyben becsületes igyekezettel tömeget ábrázolva s zord latin szólamokkal szórta tele az éjszakát, míg végre a császár »pollice verso« megadta a halálos jelt, s az egész társaság zúdult a küzdőtérre a csiklandó- san hahotázó oroszlánt elagyabugyálni. Az oroszlán aztán kimúlt, kezét-lábát szétvetve elterült arccal a holdnak, s a császári menet kivonszolta az arénáról... Kissé kiszuszogtuk magunkat, aztán vidáman nekivágtunk a hosszú gyalogútnak, a se vége se hossza óbudai utcán minden harmadik-tizedik kapun becsengettünk, utána futva iramlottunk tovább vissza-visszanézve a küszöb elé ingben-gatyában kicsalt 54
