Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Választás Montaigne és Caesar között (Ryszard Kapuscinskival beszélget Kovács István)

És szép számmal vannak ún. „egydolláros könyvesboltok”, ahol a világ legdrágább könyve se kerül egy dollárnál többe. Tehát az amerikai könyvpiacról elmondható, hogy rendkívül gazdag, választékos, színes, sokrétű. A könyv az ember anyagi lehetőségének függvényében ugyan, de mindenki számára hozzáférhető.-A kultúra és a piac nem kizáró fogalmai-e egymásnak, s a kulturális szabadpiac nem zsákutca-e?- Ez az érzése azért támad az embernek, mert az, amit nálunk előszeretettel szabadpiacnak hívnak, csak karikatúrája, torz változata a szabadpiacnak.

Én gyakran járok az Egyesült Államokban, ahol több egyetemen tanítok, rengeteg írót, művészt ismerek, többjüket barátomnak is mondhatom, így alkalmam van látni, meggyőződni róla, miként fest az igazi kulturális szabadpiac.

A hozzám legközelebb állókról, az írókról szólva: az Egyesült Államokban nagyon fejlett szponzorálási, támogatási rendszer segíti az írókat. Például rengeteg különféle ösztöndíj van. Nem egy olyan intézmény akad, amely alkotóházat tart fenn, stipendiumot, teljes ellátást ad - mondjuk - egy fél évre, hogy az író benyújtott könyvtervét meg tudja valósítani.

Ezenkívül, ami számomra irigylésre méltó nagy kiváltsága az amerikai írónak, hogy ha művekkel igazolta tehetségét, egyetemi tanári címet kap. De e titulus nemcsak címzetes sallang. Az így kiemelt író, mint egyetemi tanár dolgozik is. Én például vendégprofesszora vagyok a philadelphiai Tempo egyetemnek. Előadásaim idején tanári szobát, titkárnőt, technikai eszközöket bocsátanak rendelkezésemre, az egyetem vendégházában lakom és étkezem. És persze munkámért fizetést kapok. Mindezt író-voltomnak köszönhetem. Saint Billan a Chicagói Egyetem professzora, kiváló amerikai költő, jó barátom. Toby Olson ugyanott professzor, ahol én. Természetesen ő is professzori fizetést húz, s egyetemi tanári titulusát kizárólag annak köszönheti, hogy jó költő. Az anyagi segélyezési, támogatási rendszer tényleg rendkívül fejlett az Egyesült Államokban, s az író presztízse is ezzel mérhető...- Nálunk...- Nálunk manapság a kutya se törődik az íróval. Ez részben annak a következménye, hogy a régi kommunista párti bürokráciát már természetszerűleg nem érdekli, mi történik azzal, aki egyébként annyi gondot okozott neki, a most alakulóban levő középosztály pedig még híján van az elemi kulturális igénynek, s annak sincs tudatában, hogy az irodalom, a kultúra támogatása, oltalmazása a társadalom talán leghatásosabb támogatását és védelmét jelenti.- Értelmiségi meggyőződés, hogy a kultúrának nincs gazdája, hogy mivel a kultúra úgymond, veszteséges, mindenki a kultúrán akar spórolni... A kormány, az ön- kormányzat, az egyén egyaránt. így a kultúra eltűnésre ítélten lebeg ebben a háromszögben.- Ez részben így is van. Azért, mert a most születő új középosztály még meglehetősen akulturális, még nem alakult ki benne a kultúra iránti sznobéria... Ne riasszon ez az utóbbi kijelentésem. Biztos, hogy kialakul és buzgó támogatója lesz a kultúrának. Az én eddigi amerikai kiadóm, Ben Jovanovich például egy óriási konszern - szállodalánccal, biztosítási irodahálózattal, szórakoztató iparral. A könyvkiadásra fordított tőke legfeljebb egy százalékát teheti ki egész forgalmazott pénzének. Nos, ő gyakran ad ki ráfizetéses könyveket. Pl. Paszternák műveit, Hanna Arendt könyveit. Ezek, mint említettem, veszteségesek. Őt azonban büszkeséggel tölti el, hogy az amerikaiak számára ő tette hozzáférhetővé ezt vagy azt az írót.

Az Olson Exon olajkonszem finanszírozza a New York-i hangversenyzenekart. Óriási pénzeket fordít rá. Számára cserében egy a fontos: hogy mindenki tudja, a

41