Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai
ve, összetett szólásunk elég széles körben ismert: Nyugat-Európától Indiáig megtalálható az a bonyolult fejedelemválasztó szokás, melynek során a jelöltnek különféle próbákat kell kiállnia, ezek között egy (vagy több) külön nevelt kancával (ill. nővel) való jelképes közösülés is szerepel. Sikeres véghezvitel esetén a kancát feltorozzák, ill. a (jelképes) feleséget feláldozzák. A magyar hagyományba bekerülhetett éppen a kelta maradványok révén is, ez azonban nem valószínű; lehet cigányok által közvetített új fejlemény, de ez még az előzőnél is bizonytalanabb. Ellenben joggal „gyanúsíthatok” kunjaink, mert a szólás igazán eleven élete elsősorban az ő telephelyeik közelében van, végül lehet azonban magunkkal hozott régiség is, hiszen az áldozati szürke ló már az ugor kortól megtalálható. A kunok hatását, ill. hagyományfenntartó szerepét folkloristáink nem méltatták kellő figyelemre, pedig a vérszerződés, a táltoshagyomány felfrissítése, a kutyára tett eskü és talán ez az újabb fehérló-monda is utal jelentőségükre. Ugyancsak csongrádi népmese egyik szereplője őrizte meg a kunok fő istenének emlékét is, de már a legyőzött és a beolvadt népek istenségeinek degradálásához hasonlóan: ördöngös alakban. E mese helyi változata a Tengeri Hereberi atyámuram címet viseli, és e démonikus alak többször is említésre kerül a mesében, felesége pedig „szabályos” boszorkány. A Tengeri szó azonosítható a kun, ill. a köztörök tengri-tengeri (isten) szóval, a Hereberi pedig a hel (erő) és a bele (-val -vei) raggal, maga a szókapcsolat jelentése: isten erejével, és ez a kun miatyánkok legtöbb változatában előfordul. E szópár is főként azokon a vidékeken van elterjedve, melyek a kunok szálláshelyei közelében terülnek el: Csongrád, Hódmezővásárhely, Szeged, Kiskunhalas stb., és kivételesen még a baranyai Ormánság. A néphagyomány legendás szívósságára vall, hogy a kunok teljes beolvadása és helyi kiváltságaik megszűnése után is a szomszédos magyarság körében ilyen és feltehetőleg még sok más hasonló nyelvihitbeli emlékük maradt fenn; a kutatás még koránt sincs befejezve. Hitvilág: természetfelettiek és emberfeletti közvetítők Előző fejezeteinkben többször is érintettük a hiedelmek kérdését; a korábbi fejlődési fokok tudati tagolatlansága, osztatlansága, ún. szinkretizmusa ugyanis a teljes szétválasztást nem nagyon teszi lehetővé. Említettük, hogy az ősmagyar panteon (szellemcsamok) ma még meglehetősen üres, talán majd a biblikus alakok és az egyházi szentek közelebbi vizsgálata segít benépesíteni. Míg a szomszéd népek hitvilágában valósággal nyüzsögnek a különféle jó-rossz szellemek, mi egyelőre még azt sem tudjuk megmondani, táltosainkat mely hatalmasságok jelölik ki hivatásuk gyakorlására? Nagy különbség van az azonos névvel jelölt népmeséi és a hiedelmekben szereplő alakok között, mint amilyen a táltos, sárkány, boszorkány, tündér és az ördög. A népmesék hiedelemalakjai — az ördögöt kivéve — félelmesek és hatalmasak, a hősök csak segítséggel tudnak velük megküzdeni; a hiedelmekben viszont kisszerű alakok, kiket kordában lehet tartani. Legtöbbjük negatív figura, a táltos azonban mindkét esetben pozitív, és egyes vonásait a boszorkányok, tudós pásztorok, ördöngös kocsisok és a halottlátók is átvehetik. Amilyen szegényes a magyar szellemvilág, oly gazdagok vagyunk e különféle közvetítőkben, és ezek keleti megfelelői is többé- kevésbé előkerültek. A kereszténység előtt az ősmagyarban is megvolt a többes lélek hite, erre utal az ugor kori jonh (belsőség) és íz (hetedíziglen) elnevezés, és az a népmesei-néphitbeli képzet, mely szerint a lélek álomban-betegségben-révületben — rendszerint fehér egérke vagy más alakban — elhagyja a testet, ébredésre-gyógyulásra azonban visszatér. Innen van, hogy magához térve mind a mesehős, mind pedig a táltos el tudja mondani, álmában- révületében hol járt. A táltosok gyógyításkor arra törekednek, hogy az elkóborolt lelket visszavarázsolják, míg pl. a javasok és a boszorkányok a testre ható ráolvasással, orvossággal kuruzsol- nak. A testet elhagyó lélek mitikus ellenfelével is megküzdhet, így a táltosok állat alakú életlelkei bika vagy mén alakjában szállnak harcba, s addig a test látszólag pihen, valójában verejték vagy véres hab veri ki. A mesebeli boszorkányoknak és más szörnyeknek is testükön kívül van elrejtve életlelkük, vagyis az életerejük, s ha ezt a hős megszerzi, máris legyőzte ellenfelét. Mivel már a 8. századi longobárdokró\ jegyeztek fel hasonló, vándor lélekkel kapcsolatos történetet, kutatóink közül némelyek arra gondoltak, hogy a párhuzamokat nyugaton kell keresnünk. Valójában világ- jelenségről van szó, melyet azonban megfelelő módszerrel népekhez és korszakokhoz tudunk kötni. A szavak és szerepek tanúsága alapján a kereszténység előtti magyar néphitre egyrészt a történeti rétegzettség, másrészt a törökség fokozódó hatása és harmadsorban a tételes vallások- hoz-egyházakhoz való közeledés a jellemző. A legkorábbi finnugor-ugor réteg arra vall, hogy a még nem hivatásos és nem is szakosodott varázslat őseinknél is ismert volt. Erre vallanak pl. a révül, reg (regös, rekkenő, rejtezik stb.) szavaink, melyek a sámánkodás korai meglétére utalnak. Különös, hogy a legrégiesebb ugor kori, pontosabban obiugor eredethagyományokban nyoma sincs sámánnak, a finnugor nyelvekben 77
