Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Barta Zsolt: Rehák László: Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában
tás számukra egyszer s mindenkorra véget ért október 15—16-án. Tanulságos az összehasonlítás a Tanácsköztársaság korszakával: azok közül, akiknek 1919-es szereplése ismert, 65% végigharcolta a Vörös Hadsereg honvédő háborúját, s csak 7 százalékuk csatlakozott a szegedi Nemzeti Hadsereghez. Mindebből az derül ki, hogy a II. világháború idején sem a katonák voltak a főszereplők Magyarország sorsának alakulásában. Ahogyan Szakály Sándor „hadúrnak” címzett Borús reggeli üzenetében Zalán Tibor képpé fogalmazta: „Mellükön rendjelek keverednek sárral vérrel / Virrad / mikorra a csontgolyó átjárja a koponyát / már átrajzolták a térképeket halványkék termek mélyén / nikotinfoltos hűvös kezek”. Akár megrendítönek is találhatjuk, hogy a II. világháborús katonai elit tagjainak hatvan százaléka hazai földben nyugszik, miután az ötvenes évek elején elszenvedte a nyugdíjmegvonást, a kitelepítést, s öregkorában, a hatvanas években éjjeliőrként, segédmunkásként, fűtőként, kocsisként kereste meg a betevőt — hogy haláláig „lojális, bár hűvös” viszonyban maradt az új rendszerrel. 56-ban elenyésző hányaduk vándorolt ki, az eseményekben szerepet nem vállaltak. Az 1986 januárjában még élő 12 egykori tábornok és törzstiszt közül hatan éltek itthon, hatan külföldön. Úgyszólván az a benyomás alakul ki az olvasóban, hogy a katona — a mégoly magas rangú és beosztású katona is — „kisember”, játékszer a történelem irányítóinak kezében. Egzisztenciájával rendkívül szorosan kötődik a rendszerhez, melyet szolgál, s lehetőségei még e rendszeren belül is viszonylag korlátozottak. Ez a mindenkori politikusok döntő felelősségét hangsúlyozza. Meg azt is, hogy a rendszer — esetünkben a Horthy-rendszer —, melyről mindez elmondható, minden antidemokratikussága ellenére sem junta; nem konvencionális értelemben vett diktatúra. Szakály Sándor történelmi szociográfiája — s remélhetően ígért monográfiája is — e rendszer logikájának megértéséhez adhat támpontot. (Magvető, 1987) Radics Péter Rehák László: Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában „A kisebbségi lét világjelenség. így van ez akkor is, ha sok országban nem ismerik el az ott élő nemzeti kisebbségek létezését, vagy annyiban, hogy durva faji hátrányos megkülönböztetésnek és elnyomással járó kizsákmányolásnak vetik alá. A nemzeti kisebbségek helyzete általában kedvezőtlen. Kevés az olyan ország, amelyben helyzetük jó, vagy legalábbis kielégítő. E téren még sok a teendő.” A nemzetiségi problémák időnkénti felszínre törése Kelet-Európábán, az ebből származó esetleges belpolitikai feszültségek, az erre adandó válaszok minősége a térség demokratizálódási folyamatának sebességét, irányát jelzik. A Duna- Tisza-táj etnikumai között évszázadokon keresztül nem lehetett szilárd nyelvi kulturális, vallási határokat húzni. A politikai határok, melyek elég gyakran változtak, valódi, mindenkit egyformán megnyugtató megoldást nem hozhattak. A Kárpát-medence birtoklása részben ezért sem lehetett egyetlen nemzet privilégiuma. Ugyanakkor az e terület megosztása során születő új kisállamok formálódása az addig együttélő népek elszigetelésének, nacionalista bezárkózásának jegyében alakul 1918 után. A délszláv királyság Kelet- Európa etnikailag leginkább kevert országaként jött létre, ahol az alkotó területi egységek között nagyobb gazdasági különbség volt, mint a Balkán-félsziget és az USA között. Rehák László könyve olyan cikkek összeállítása, melyek korábban már megjelentek déli szomszédunknál. A kötet kiadása azért is időszerű, mert kontinensünk nagyobbik, keleti felében napjainkig bezárólag is létezik a nemzetiségi probléma, s ezek orvoslását mind ez ideig nem sikerült megoldani. „Sajnos, még a szocialista országokban is előfordul, hogy indokolatlanul figyelmen kívül hagyják a nemzeti kisebbségi lét méltányos rendezésének kérdését, vagy egyenesen tagadják létezésüket.” (Elég csak az „eltörökösített” mohamedán vallású bolgárok, vagy a katolikus hitű „elmagyarosított székely románok” származására vonatkozó „elméletekre” gondolni.) A jugoszláv társadalomban, a létező szocializmus önigazgató típusa, annak demokratikus garanciái jelentenek, alkotnak kapcsolatot a kisebbség és többség érintkezésében. Az állam toleranciája nemcsak a kis etnikumok megtöréséig terjed, hanem azok egyenjogúsítását is önmagában foglalja, amely a kultúra, az oktatásügy fejleszté89
