Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Vasy Géza: Csönd, ének, csönd...: könyv Buda Ferenc ötvenedik születésnapjára: [könyvismertetés]
ad: „Legyenek olyanok, mint mindenki más. Csak ennek van esélye.” Még akkor is kétes ez az elv, ha a „beilleszkedés”, a társadalmi fölemelkedés és a politikai érvényesülés „sikerült is” hősünknek. Talán nem túlzás, ha úgy látjuk: a bukovinai székelyek maroknyi csoportjának a sorsa modell értékű. Ők elhagyva korábbi szálláshelyeiket beolvadnak fokozatosan az országhatáron belüli magyarság tömbjébe. Igaz, az a gyakran fölös büszkeséggel emlegetett „határainkon túli ötmillió magyar” másféleképpen erodálódik, integrálódik: ők előbb-utóbb a körülvevő idegen etnikum testébe olvadnak be. A szerző hiába próbálja érzéseit eltitkolni, hangját visszafogni, rossz kedvét az őszi esővel elmosatni: a könyv legmegren- dítőbb részlete a Dunántúlra szakadt székelyek autóbusz-kirándulása Bukovinába, a régi elhagyott szálláshelyekre, valamint a szerző látogatása az al-dunai székelytelepes falvakban. Egyetlen adat az erodálódásra: a horvátországi magyarok száma tíz év alatt, két népszámlálás között mintegy harminc százalékkal csökkent. Persze a magyarság lélekszáma az országhatárokon belül is fogy. Evente egy-egy népesebb falu, kisváros lakosságával. Ma már közhely a magyar társadalom elöregedése. Nem a Székely Himnusz-t zokogva éneklő, megtöretett bukovinai székely telepes, hanem a nacionalizmussal aligha vádolható Bartók Béla írta egyik levelében: „Bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész rtíunkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt.” Es Bartók Béla mit tett ennek tudatában és ennek ellenére? Nos, nem csapta le a zongora födelét, nem állította meg a metronómot, nem a magyar etnikum „teljes felolvadását”, az integrálódást hirdette, hanem megirta a Gyermekeknek apró zongoradarabjait, a Húsz magyar népdal-г (Kodály Zoltánnal), a Cantata profaná-г, a Divertimento-1, a Concerto-1, és még amerikai száműzetésében is dolgozott, magyar anyanyelvű zenét alkotott. Csupor Tibor nagyhatású, fölkavaró erejű könyve — elsősorban a fölmutatott emberi portrék, a megelevenedő emberi sorsok, életutak által — végső soron ebbe az irányban mutat: a megmaradásra, az életre, a cselekvésre ösztönöz. Egy kis magyar népcsoport elgondolkoztató sorsa, a bukovinai székelyek történetének megismerése a nagyobb etnikai közösség életképességét erősíti, a magyar anyanyelvűek önismeretét segíti. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Tüskés Tibor Csönd, ének, csönd . . . Könyv Buda Ferenc ötvenedik születésnapjára Csönd, ének, csönd.. . Buda Ferenc ötveneszten- dős — hirdeti címével és alcímével ez a szerény kiállítású és mégis elegáns könyvecske, amely a kecskeméti Magyar—Finn Kulturális Egyesület kiadásában — s hathatós megyei támogatással — jelent meg, Agócs Sándor szerkesztői és bibli- ográfusi munkájának eredményeként. Önzetlen segítőtársai is megérdemlik, hogy nevüket itt is felsoroljuk: Bertha Zoltán, Fűzi László, Koz- mács István, Lezsák Sándor, Pécsi Györgyi, Pe- rusza Márta és Várszegi Lajos közreműködésével készült el a munka. Manapság sokat beszélünk és írunk könyvkiadásunk gondjairól. Az egyre növekvő könyvárakról inkább az olvasók, a ritkuló szerződésekről és a csökkenő példányszámokról, valamint a tovább lassudó átfutási időről az írók és a szerkesztők. Arra is rájöttünk már, hogy a bajok egyik alapvető oka a túlzott centralizálódásban, a másik a túlszabályozásban, a könyvkiadás, a nyomdászat és a könyvkereskedelem „objektív”, mert szabályokban rögzített érdekellentéteiben lelhető fel. Változtatni mindegyiken elhatározás kérdése volna, de ezek a központi elhatározások késnek. Mit lehet addig tenni? Nincs más út, mint a „partizánmódszerek” legalizálása, az alulról jövő, egyéni vagy társulati kezdeményezések támogatása, ami jelen esetben inkább csak annyit jelenthet, hogy az ilyen „alkalmi” kiadványokat a kritika örömmel üdvözli és az olvasó figyelmébe ajánlja. Alkalmi ez a mostani kiadvány nemcsak azért, mert a kiadó társadalmi szerv nem folytat rendszeres kiadói tevékenységet, hanem azért is, mert most egy „alkalom” késztette könyvkiadásra, nevezetesen az, hogy Buda Ferenc ötvenesztendős lett. Régen szép szokása volt az akkor még nem túlságosan centralizált irodalmi élemek, hogy megünnepelte az írók jelentkezésének például a 25 éves jubileumát, s megünnepelte a kerek születési évfordulókat is. Hosszabb ideje ezt mi inkább öregkorban tesszük, s először a hatvanéveseket „illik” köszönteni. Pedig életművet hamarabb is tető alá lehet hordani, s abban például gondolom kevesen kételkednek ma Magyarországon, hogy Buda Ferencnek életműve van. Ez a felismerés vezethette a Magyar—Finn Kulturális Egyesületet, amikor e vállalkozásba belekezdett. Buda Ferencnek „szerencséje” volt ezzel az egyesülettel, vagyis azzal, hogy 1965 nyarán 94
