Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Czére Béla: Élet és halál mezsgyéjén: Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről
Czére Béla Elet és halál mezsgyéjén Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről ■2. -M.Z 1918 és 1921 között írt nagy lírai-látomásos regények utolsó darabja a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban ... (1921) című befejezetlen regény, amelyben minden más Krúdy-műnél gazdagabban tobzódnak a költői képek, burjánoznak a szimbolista, expresszionista és szürrealista látomások. A Napraforgó és az N. N. — a földöntúli szférába emelkedő látomások ellenére — a Nyírség valóságanyagára épült, azt bontotta ki, s a főváros életének valóságanyagából nőttek ki az Asszonyságok dijának transzcendens víziói is. A Mit látott Vak Béla ... azonban egészében véve emelkedik túl a földi valóságon, annak ellenére, hogy realista fővárosi jelenetsorokat is sző Krúdy a regénybe: a valóság és irrealitás határán lebegő látomásos cselekmény valójában élet és halál mezsgyéjén játszódik le. A regény jelenidejének képsora, az a helyszín, ahol a megvakult főhős lepergeti maga előtt az elmúlt időt, ugyanúgy a lét és a máslét határán van, mint a képzeletbeli, középkorba, időtlenségbe mosott felvidéki városka, ahol Vak Béla „látó” élete lejátszódott. A regény szerkezetileg három, egymásból logikusan következő látomásszférára bontható. Az I. rész, A csodák kora, a főhős „látó”, cselekvő, de az élet és halál mezsgyéjéhez imaginárius úton állandóan közelítő múltját szövi képekbe; a II. rész, A bánat örömei, a „vak” korszak megjelenítése. Ebben a részben már nem közelít a főhős az élet és halál közti mezsgyéhez, a „purgatóriumhoz”, hanem ott időz folyton, s végül a töredékben maradt, épp csak elkezdett III. rész, A gyóntatószékben az újra fellelt fiatalkori szerelem általi megújulás katarzisa, amely feltehetően a sűrű, valóságos élet felé indította volna el újból Krúdy újabb alteregóját, Vak Bélát. Akár azt a színteret nézzük, ahonnan a múlt képei fellobbannak, akár pedig az emlékképeket, látjuk, hogy a regény egészének nincs reális történelmi ideje. De a középkorias, időtlen felvidéki cselekményszférák mellett mégis kitapintható a Monarchia alkonyának valóságideje is. Az Elöhang és az első fejezet időjátékai alapján az is egyértelmű, hogy a múlt század végétől a XX. század 20-as éveiig ívelő magyar élet a Krúdy 1919 utáni publicisztikájáról ismert hármas tagozódással rajzolódik ki. A múlt század utolsó harmada a megszépítő messzeség romantikus kora, a „jóság, szívnemesség, emberszeretet, liberalizmus” időszaka, a századfordulótól a Monarchia összeomlásáig tartó periódusban már a törtető, mohón élő Budapest, a kurtizánná vedlett rafinált főváros képe bontakozik ki. Ez a kép azonban, a budapesti élet minden gyarlóságával együtt is még mindig eszményi, nosztalgikus, mert a regényben — sejtetve, megnevezetlenül — már felkomorlik a bukott forradalmak utáni kor, a szegényesebb, szürkébb és antidemokratikusabb Horthy-Ma- gyarország képe. Épp ezért, amikor határt vonunk a főhős „látó” és „vak” élete között, akkor a párhuzamban az is benne kell hogy legyen: a vakság szimbolikus büntetése nemcsak a főhőst sújtotta, hanem az egész 1919 utáni kor vakult meg vele együtt, a magyar lét élet és halál mezsgyéjére húzódott, útban újabb katasztrófák felé. Mert a „látó” és 22
