Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Kálnoky László: Egy hiéna utóélete és más történetek
versű” költőt állították elénk. De a múló évek, évtizedek új Kálnoky-kötetei — s felfedezéseket tevő műfordítás-gyűjteményei — már félreérthetetlenül a „nagy vers” folytatását, a nagy költészet továbbépülését jelezték. Alföldy Jenő Kálnoky Lászlóról írt monográfiája jól rajzolja meg a költői alkat sajátosságait, különösen rej- tezkedő jellegét. Költői egyéniségének ezen rejtezkedő voltával is összefüggésbe hozható az, hogy csaknem váratlanul fordult a költői kifejezés zártabb formája után a prózaihoz. Egyik vallomásában maga a költő fejtegette azt, hogy terve szerint élete utolsó éveiben akarta megírni emlékezéseit. Aztán letett erről a szándékáról, hiszen kevésnek tűnt a költői sorsban a nagyközönség számára érdekes pillanat. De végül megváltozott a véleménye, elkezdte az „Egy magánzó emlékirataiból” című versciklusát. S a szokatlanul nagy visszhang, érdeklődés késztette a költői vállalkozás folytatására. De itt hadd jegyezzük meg e vállalkozás magyar irodalomtörténeti hátterét, vonatkozásait: miként bújik meg Arany János költői egyénisége, saját sorsa a múlt században divatos verses regényben, a byroni-puskini látszólag epikus ábrázolás folyamatában. Lényegében egy effajta költői vállalkozásnak lehetünk részesei Kálnoky László költészetében. A lírai én különböző alakban való megnyilatkozása újra és újra felvetődik a modern líra történetében. Weöres Sándor Psychéje volt e vállalkozás egyik legmeglepőbb és legeredményesebb fejezete. Egyik vallomásában Weöres a XIX. században túlzottan előtérbe kerülő lírai én, költői egyéniség helyett inkább az egyéniségfölöttit, az általánost tartja fontosnak. S máshol Pessoara hivatkozik, lírai énje megosztottságára, különböző alakban való megjelenésére. Kálnoky is szűkösnek érezte a hagyományos lírai kifejezés- módot, olykor a „kancsal” világot örökítette meg szokatlanabb költői tükrökben (A kegyelet oltárán, Shakespeare XIX. Henrik). A műfordító a legkülönbözőbb álarcokat tartotta maga elé, s így szólalt meg a Déltenger sokszínű hullámverését érzékeltetve — Kálnoky magyar nyelvén Eliot, Neruda és más költőtársa. S az Egy magánzó emlékiratai után nem tudta befejezni az „emlékezést”, a saját élményeinek különböző alakokban és élethelyzetekben való lírai mege- levenítését. „Rájöttem, hogy a jelentéktelen, mindennapi események is érdekfeszítővé válhatnak, hogyha a költészet fényébe emeljük őket. A zsákutcában véget érő sorsok, rég holt ismeretlenek porlepte arcképei sem kevésbé szenzációsak a nagy emberek életénél, föltéve, hogy az ábrázolás művészileg életteljesre sikerül, vagyis, ha sikerül az olvasóval megéreztetni a tehetség vagy kitartás hiányában kudarcba fulladt törekvések tragi komikumát” — állapította meg Kálnoky László. A jelentéktelen történetek tehát csak látszólag semmitmondók, valójában a költői látás prizmáján nézve egy-egy szín megváltozik, egy-egy vonás a panoptikum módszerére jellemzően felnagyítódik, eltorzul. Vissza-visszatér Kálnoky költészetében a vidék torzképe, szemérmesen rejtegetve a maga városát, Egert. Amikor Ho- málynoky Szaniszló kedvelt alakját félreérthetetlenül dunántúlinak nevezi és szülővárosát csak csillaggal jelzi, „váraljának” nevezi, természetesen ez az ábrázolás lehetővé teszi az egri emlékek, élmények mikroszkopikus megközelítését, avagy túlzott felnagyítását. A költő így tudott „felülemelkedni” a maga egyéni életének fordulatain, s iróniával, öniróniával láttatva az eseményeket, s közvetve vagy közvetlenül a lírai önéletrajz egy-egy elemét jellegzetes, korra jellemző adalékokkal gazdagította. Az éttermi találkozás „hőse” 1912-ben született mint a költő, ő fordítja le e kötetben említett Dennis Joseph Enright- verset, a Hokusai nevető hiénája címűt, az Eliot- vers, aj. Alfred Prufrock című fordításának problémáival ő küszködött, a költő vall a dohányzás gondjairól („Két végén égettem a gyertyát, úgyhogy végül csak a megfulladás vagy a dohányzásról való lemondás között választhattam” — írja), és még folytathatnánk e sajátos emlékiratok egyértelműen önmagára utaló részeit. De ez csak a mű egy rétege, mégpedig talán épp a felületi, s a lényegesebb az emögötti, az ezen túlmutató, a mindezeket ironikus idézőjelbe tévő lírai ábrázolásmód. Hiszen a házasságkötés történetének nem anekdotikus csattanója pukkan el a sorok vége felé, hanem mindjárt az elején az álom és a valóság fonódik össze, majd a jegygyűrű és az ebgyűrű játéka következik és így tovább. Az őszi találkozás egy étteremben lévő öregasszonnyal is a különös, morbid felé hajlik el, szinte érzi a „testtelen árnyak” melléjük telepe- dését, s a hölgy is „szellemszerű” lesz, s a félreértés már groteszk humor forrása is; Micike nem macska, hanem az anyósa. A szatíra lehetőségeit kutatja Kálnoky az N. Egon utolsó utazása című fejezetben. A nagy emberek görcsösen ragaszkodnak hivatali pozíciójukhoz, állapíthatná meg a stílus objektív eszközeivel. De ez kevés. A költő szinte kafkai világot idéz, a nagy aggastyán „ujjai belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. ”A fantasztikum Kálnokynál az éles bírálat eszköze. N. Egont ismeretlen pilótaszerű alakok viszik el, talán a naprendszeren is túlhaladva. Itt már nincs jelentősége a Földön olyan fontosnak tulajdonított dolgoknak, társadalmi helyzeteknek, itt már nem fontos a „fölfelé” vagy a „lefelé”. Kálnoky nemzedéktársai közül néhányan visszapillantottak a maguk pályájára, irodalmi kapcsolataikra. Vas István például a Miért vijjog a saskeselyű? című emlékiratában idézi e kor irodalmi viszonyait. Kálnokytól idegen az emlékiratírás magaközpontú szemlélete. Szívesebben helyezi önmagát groteszk, furcsa helyzetekbe (melyeket épp e kor valóságosan állított falként közéjük). S így áttételesen lírai énjének kifejezése mellett a költői emlékirat töredékeivel is találkozunk e kötet lapjain. A felszabadulás után az 87
