Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - SZEMLE - Vigh Károly: Sándor László: Hazánk: Kelet-Európa
társa, a csehszlovákiai magyar nemzetiség irodalmának fáradhatatlan ösztönzője és munkása. Kötetének gazdag anyagából kiemelésre kívánkozik a két világháború közötti csehszlovákiai magyar írókról gondosan megszerkesztett arcképvázlata. Kortársuk lévén, őket nem csupán műveikből ismerte, hanem a legtöbb esetben életpályája érintkezett, találkozott a „prevrat”, az államfordulat után Csehszlovákiához került magyar kisebbség íróival. Közülük Balogh Edgár, Győry Dezső, de különösen Fábry Zoltán nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Ám az elfelejtett írók, költők műveinek felmutatásával Sándor László érdeme, hogy sikerült kijelölnie helyüket az egyetemes magyar irodalom történetében. Balogh Edgárról, akinek a neve a Sarlós mozgalommal és a magyar szociográfia kezdeteivel forrt össze, joggal állapítja meg, hogy közírói munkássága elkötelezetten és híven tükrözi e korszak sorsfordító eseményeit; írásain mély nyomokat hagynak a társadalmi, politikai és kulturális változások. Balogh Edgárról, aki — „szűknek érezvén az országhatárokat” — már főiskolás diák korától kelet-európai távlatokban gondolkodik, ennyire lényegretörő, és arcélének legjellemzőbb vonásait megrajzoló portré még nem jelent meg. Győry Dezső, a vox humana költője, Magyar- országon, a hazai olvasóközönség körében inkább történelmi regényeivel (Viharvirág, Sorsvirág stb.) szerzett népszerűséget, holott Móricz a Nyugatban megjelent méltatásában jó érzékkel hangsúlyozta Győryről: „elsősorban s teljesen politikai költő”. Sándor László tanulmánya a legnagyobb szlovákiai magyar költőnek a humanista, progresszív politikai eszmékkel telített munkásságát mutatja be, miközben egész életútját is felvillantja előttünk. Az újarcú magyarok poétájának Kisebbségi Géniusz című hitvallását és programját joggal idézi úgy Sándor, mint a kisebbségi magyarság máig időszerű sorsvállalását: „Ezt a népet szétdarabolták, de a részek új életet kezdtek. Új mentalitásuk gazdagító erő ... Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek tegyenek. Legyetek ti minden lelki és testi kifosztás ellenségei... Küldetése van a magyarságnak Európa népei között. Küldetése van a kisebbségi magyarságnak az összmagyarságban ...” A szlovákiai magyar íróportrék sorában Vozári Dezső lírájáról szólva, Sándor László egy csaknem elfelejtett költő, Győry kortársának és harcostársának állít emléket. Vozári még egészen fiatalon a Kassai Munkás cikkírója és a bécsi Tűz poétája volt. Verskötetei később Kassán, Pozsonyban és Moszkvában jelentek meg. Csak kevesen tudják róla, hogy amikor Csehszlovákia feldarabolása után a Szovjetunióba emigrál, ott Balázs Bélával, Gábor Andorral és Lukács Györggyel kerül kapcsolatba. Az is csak inkább életrajzi adalék, hogy 1942-ben az elsők között jelentkezik Ludvik Svoboda csehszlovák brigádjába, és a szlovákiai magyar költő fegyverrel vesz részt a Nagy Honvédő Háború harcaiban. 1943-ban azonban váratlanul felrendelik Moszkvába, és a rádió magyar szerkesztőségébe irányítják, ahol Münnich Ferenccel, Gábor Andorral, Háy Lászlóval és másokkal dolgozik együtt. A felszabadulás után egy ideig a Szabad Nép szerkesztőségének kulturális rovatát vezeti, majd több európai fővárosban az MTI tudósítója, míg végül hazatérve, a Népszava külpolitikai rovatvezetőjeként fejezi be aktív pályafutását. Sándor László érdeme, hogy kritikusaival — köztük Fábryval — szemben megvédi Vozárit attól a vádtól, mi szerint lírájában túlteng a cinizmus. Verseit elemezve bizonyítja, hogy Vozári „mindig a valóságból indul ki, vesézően éles szemmel appercipiálja a jelenségeket, a maguk nevén nevezi a dolgokat”. Tekintélyes helyet foglalnak el lírájában a fasizmusellenes, az eljövendő világról írt versei. Csak dicséret illeti Sándor Lászlót azért is, hogy olyan elfelejtett lírikusra hívja fel a figyelmünket, mint kortársára, a munkácsi születésű Sáfáry Lászlóra, aki 1943-ban a keleti fronton tűnt el. Befejezetlenül maradt életművéről megjegyzi, hogy tisztes helyet foglal el a magyar avantgarde költészetében. A 30-as években líráját egyszer Simon Andoréval rokonítják (éppen Illyés Gyula!), másszor Walt Whitmannal hasonlítják össze. Fő alkotói korszaka 1929 és 1935 közé esik. Költői tevékenységének summája: két egyenként negyven-negyven verset tartalmazó kötet és csaknem ugyanennyi, javarészt kéziratban maradt vers. Sándor László hozzájárulása néhány tollvonással Berkó Sándor írói és emberi arcképéhez, valójában egy régi adósság törlesztése a magyar proletariátus felszabadulásáért és a fasizmus embertelensége ellen küzdő szocialista költőcsoport e tehetséges és mindvégig hű tagjával szemben. A losonci születésű Berkónak életében egyetlen verskötete jelent meg: Az ördög köpenyében. A mártírköltők közé tartozik, akit fiatalon pusztított el a fasizmus. Csak 1964-ben Csanda Sándor szerkesztésében jelent meg a Nem vagy magadban című versválogatás, de valójában még számos verse bújik meg különböző lapokban és folyóiratokban. Első szárnypróbálgatásait — erről nem esik szó a kötetben — a nyaranta Losoncra haza járó Kom- lós Aladár segítségével tette meg, aki atyai pártfogásába vette a kis gimnazistát. Berkó — egyebek közt — a Játék című, Komlósnak ajánlott versével fejezte ki háláját a kiváló irodalomtudósnak és kritikusnak. Egyébként Sándor László nem csupán a Losoncon megjelenő Indulás című lapjában adott helyet a fiatal költő közléseinek, hanem a Korunkban megjelentette „Vers az öreg napszámosról” c. költeményét. Berkó azután a Korunkon kívül a kommunista Magyar Nap-ban, Zsilinszky „Szabadság” c. hetilapjában, majd a Népszavában jelentkezett versekkel, műfordításokkal, cikkekkel, bírálatokkal. Igaza van Sándor Lászlónak: „Fejlődése, költővé érése tüneményes gyorsasággal történt... Komolyan, tudatosan és tervszerűen készült hivatására”. A magyar köité93