Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5. szám - SZEMLE - Vigh Károly: Sándor László: Hazánk: Kelet-Európa

társa, a csehszlovákiai magyar nemzetiség irodal­mának fáradhatatlan ösztönzője és munkása. Kötetének gazdag anyagából kiemelésre kíván­kozik a két világháború közötti csehszlovákiai magyar írókról gondosan megszerkesztett arc­képvázlata. Kortársuk lévén, őket nem csupán mű­veikből ismerte, hanem a legtöbb esetben életpá­lyája érintkezett, találkozott a „prevrat”, az ál­lamfordulat után Csehszlovákiához került magyar kisebbség íróival. Közülük Balogh Edgár, Győry Dezső, de különösen Fábry Zoltán nem ismeret­len a magyar olvasóközönség előtt. Ám az elfelej­tett írók, költők műveinek felmutatásával Sándor László érdeme, hogy sikerült kijelölnie helyüket az egyetemes magyar irodalom történetében. Balogh Edgárról, akinek a neve a Sarlós mozga­lommal és a magyar szociográfia kezdeteivel forrt össze, joggal állapítja meg, hogy közírói munkás­sága elkötelezetten és híven tükrözi e korszak sorsfordító eseményeit; írásain mély nyomokat hagynak a társadalmi, politikai és kulturális vál­tozások. Balogh Edgárról, aki — „szűknek érez­vén az országhatárokat” — már főiskolás diák ko­rától kelet-európai távlatokban gondolkodik, ennyire lényegretörő, és arcélének legjellemzőbb vonásait megrajzoló portré még nem jelent meg. Győry Dezső, a vox humana költője, Magyar- országon, a hazai olvasóközönség körében inkább történelmi regényeivel (Viharvirág, Sorsvirág stb.) szerzett népszerűséget, holott Móricz a Nyugatban megjelent méltatásában jó érzékkel hangsúlyozta Győryről: „elsősorban s teljesen politikai költő”. Sándor László tanulmánya a leg­nagyobb szlovákiai magyar költőnek a humanista, progresszív politikai eszmékkel telített munkás­ságát mutatja be, miközben egész életútját is felvillantja előttünk. Az újarcú magyarok poétájá­nak Kisebbségi Géniusz című hitvallását és prog­ramját joggal idézi úgy Sándor, mint a kisebbségi magyarság máig időszerű sorsvállalását: „Ezt a népet szétdarabolták, de a részek új éle­tet kezdtek. Új mentalitásuk gazdagító erő ... Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek tegyenek. Legyetek ti minden lelki és testi kifosztás ellenségei... Küldetése van a magyarságnak Európa népei kö­zött. Küldetése van a kisebbségi magyarságnak az összmagyarságban ...” A szlovákiai magyar íróportrék sorában Vozári Dezső lírájáról szólva, Sándor László egy csaknem elfelejtett költő, Győry kortársának és harcostár­sának állít emléket. Vozári még egészen fiatalon a Kassai Munkás cikkírója és a bécsi Tűz poétá­ja volt. Verskötetei később Kassán, Pozsonyban és Moszkvában jelentek meg. Csak kevesen tudják róla, hogy amikor Csehszlovákia feldarabolása után a Szovjetunióba emigrál, ott Balázs Bélával, Gábor Andorral és Lukács Györggyel kerül kap­csolatba. Az is csak inkább életrajzi adalék, hogy 1942-ben az elsők között jelentkezik Ludvik Svoboda csehszlovák brigádjába, és a szlovákiai magyar költő fegyverrel vesz részt a Nagy Hon­védő Háború harcaiban. 1943-ban azonban várat­lanul felrendelik Moszkvába, és a rádió magyar szerkesztőségébe irányítják, ahol Münnich Fe­renccel, Gábor Andorral, Háy Lászlóval és mások­kal dolgozik együtt. A felszabadulás után egy ideig a Szabad Nép szerkesztőségének kulturális rovatát vezeti, majd több európai fővárosban az MTI tudósítója, míg végül hazatérve, a Népszava külpolitikai rovatvezetőjeként fejezi be aktív pá­lyafutását. Sándor László érdeme, hogy kritikusaival — köztük Fábryval — szemben megvédi Vozárit at­tól a vádtól, mi szerint lírájában túlteng a ciniz­mus. Verseit elemezve bizonyítja, hogy Vozári „mindig a valóságból indul ki, vesézően éles szem­mel appercipiálja a jelenségeket, a maguk nevén nevezi a dolgokat”. Tekintélyes helyet foglalnak el lírájában a fasizmusellenes, az eljövendő világ­ról írt versei. Csak dicséret illeti Sándor Lászlót azért is, hogy olyan elfelejtett lírikusra hívja fel a figyelmünket, mint kortársára, a munkácsi születésű Sáfáry Lászlóra, aki 1943-ban a keleti fronton tűnt el. Befejezetlenül maradt életművéről megjegyzi, hogy tisztes helyet foglal el a magyar avantgarde költészetében. A 30-as években líráját egyszer Simon Andoréval rokonítják (éppen Illyés Gyula!), másszor Walt Whitmannal hasonlítják össze. Fő alkotói korszaka 1929 és 1935 közé esik. Költői tevékenységének summája: két egyenként negy­ven-negyven verset tartalmazó kötet és csaknem ugyanennyi, javarészt kéziratban maradt vers. Sándor László hozzájárulása néhány tollvonás­sal Berkó Sándor írói és emberi arcképéhez, való­jában egy régi adósság törlesztése a magyar pro­letariátus felszabadulásáért és a fasizmus ember­telensége ellen küzdő szocialista költőcsoport e tehetséges és mindvégig hű tagjával szemben. A losonci születésű Berkónak életében egyetlen verskötete jelent meg: Az ördög köpenyében. A mártírköltők közé tartozik, akit fiatalon pusz­tított el a fasizmus. Csak 1964-ben Csanda Sándor szerkesztésében jelent meg a Nem vagy magad­ban című versválogatás, de valójában még számos verse bújik meg különböző lapokban és folyóira­tokban. Első szárnypróbálgatásait — erről nem esik szó a kötetben — a nyaranta Losoncra haza járó Kom- lós Aladár segítségével tette meg, aki atyai párt­fogásába vette a kis gimnazistát. Berkó — egyebek közt — a Játék című, Komlósnak ajánlott versé­vel fejezte ki háláját a kiváló irodalomtudósnak és kritikusnak. Egyébként Sándor László nem csupán a Losoncon megjelenő Indulás című lap­jában adott helyet a fiatal költő közléseinek, hanem a Korunkban megjelentette „Vers az öreg napszámosról” c. költeményét. Berkó azután a Korunkon kívül a kommunista Magyar Nap-ban, Zsilinszky „Szabadság” c. hetilapjában, majd a Népszavában jelentkezett versekkel, műfordítá­sokkal, cikkekkel, bírálatokkal. Igaza van Sándor Lászlónak: „Fejlődése, költővé érése tüneményes gyorsasággal történt... Komolyan, tudatosan és tervszerűen készült hivatására”. A magyar köité­93

Next

/
Oldalképek
Tartalom