Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - SZEMLE - Seres József: Két ifjúsági könyv a Vajdaságból

SZEMLE KÉT IFJÚSÁGI KÖNYV A VAJDASÁGRÓL (Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza; Domonkos István: Tessék engem megdicsérni) Gion Nándor ifjúsági regénye és Domonkos István gyermekversei ifjúsági irodalmunk legelső vonalába tartoznak. Gion Nándor regénye már sajátos szerkezeté­vel bonyolultabb belső tartalmat, élménykomp­lexumot sejtet. A cím is, A kárókatonák nem jöttek vissza, inkább az író szemléletvilá­gára, ifjúkorának szimbolikus felidézésére utal, mintsem az egyébként igen érdekes eseményekre, amelyek most ismét felelevenednek előtte. A mű — keretes regény, így természetesen két síkon mozog. A keretben a felnőtt visszatér­vén az ifjúkor kalandjainak (vágyainak, terveinek, álmodozásainak) színhelyére, nyomok után kutat a régi, immár lerombolt Vágóhíd helyén. Gyer­mekkori pajtásaira, Virág Péterre, Burai J-re, Hodonicki Oszkárra és Arankára gondol, akikkel mindennap együtt volt, együtt rajzoltak különbö­ző ábrákat, állatokat, madarakat, virágokat a már elhagyatottan álló Vágóhíd vörös falára. Különö­sen Hodonicki ötlábú csődörei és bikái tetszet­tek, de a Korcsmáros minden vasárnap lemosatta velük a rajzokat, ezért, no meg durva, goromba beszédéért első számú ellenségüknek tekintették Ez azonban az akkori élményeknek csak egyik motívuma, s a másik kettő sem kevésbé jelentős. Az elhagyott Vágóhíd mellett volt ugyanis a Gergián tanya, ahol Gergián, a vadőr vigyázott, óvta a madarakat az orvvadászoktól, főleg a két Ságitól, akik egyébként is kegyetlen, mogorva emberek voltak. A regény olvasásakor kissé el is gondolkodik az ember azon, hogy ezek a motívumok, a látszó­lag nem különös helyzetek hogyan is válnak tra­gikus mélységűekké. Nyilvánvalóan hozzá járul ehhez az egésznek a szimbolikus színezése, és a már jelzett két síkra (felnőtt és ifjúsági) helyezése. Mert kétségtelen, hogy a kerettörténetet a fel­nőtt síkra, magát a kalandos kamasztörténetet pedig az ifjúsági síkra helyezhetjük. Nem az esztétikai mérce (mert e tekintetben nincs kü­lönbség), hanem a hangulati és a cselekményszö­vés romantikus módja miatt. Hangulatilag sikerül az írónak visszaadni a kamaszkort minden nagyot- akarásával, fékezhetetlen igazságérzetével, meg nem alkuvó lendületével, esetlenségeivel együtt. Fokozza a hangulatot az is, hogy Gergián, a vadőr is rokonlélek. Afféle fantaszta ember, aki már nemcsak kötelességét teljesíti, hanem szinte azonosul a madaraival. Tornyot épít a gyerekek segítségével, hatalmas tornyot a felhők fölé, hogy „közelebb legyen a csillagokhoz”, az átrepülő darvakhoz, hogy lecsalogathassa a kárókatonák mellé. És talán éppen ez a torony az oka mindennek. Burai J. szerelmese a kárókatonáknak. Kitűnő rajzoló, az elhagyott Vágóhíd vörös falát tele­rajzolja a kárókatonákkal. És hogy most már a Korcsmáros se mosathassa le, belevésik a rajzo­kat. Közben Gergián el is űzi onnan a Korcsmá- rost. Burai J. a toronyból pillantja meg, hogy Ságiék fogva tartanak négy kárókatonát, azokkal halásznak. Elhatározzák, hogy azokat kiszabadít­ják. Ettől kezdve gyorsan és tragikus fordulattal peregnek, s fejeződnek be az események. Ságiék is, a Korcsmáros is mindenért Gergiánt okolja és éppen a torony megünneplésének napján le­lövik. Hogy ki lövi le, az nem derül ki világosan a regényből, mert nem is fontos itt, hiszen nem a kalandos történet a lényeges, hanem a kamasz­kor álmainak elmúlása. Ezt jelzi az utolsó napon leszálló sűrű köd is, amely fölött továbbra is (isztán ragyog a nap. Hogy valóban ilyen tragikus lenne a kamaszkor elmúlása, az persze szintén csak szimbolikus, mint ahogy a ragyogó égbolt is az. Világosan érzé­kelteti azt az író a kerettörténet második, a re­gényt lezáró részében. Gergiánt agyonlőtték, s elriasztották a kárókatonákat is. Burai J. fogadko- zott ugyan, hogy visszacsalogatja őket, de Virág Péter, aki Gergián utóda lett azóta, bizonyíthatja, hogy „a kárókatonák még nem jöttek vissza.” De hát visszajöhet-e még egyszer a kamaszkor, amikor az egész világot szeretnénk értelmünkkel meghódítani? * A kamaszvilágot tükrözik Domonkos István gyermekversei is. Már a kötet címe is. Tessék engem megdicsérni, valami kamaszos bájt su­gároz. Domonkos ugyanis nem a gyermekek számára ír verset, hanem kamaszátéléssel vall a világról, de persze, elsősorban önmagáról és a körülötte élő és látható dolgokról. A versek többségére kamaszos nyelvöltögetés a jellemző. Valahogy úgy, mint ahogy az Egy régi fénykép címűben láthatjuk: Hol volt, hol nem volt, a klottgatyámon folt. Ez itt én vagyok lám, ez meg itt a gatyám. 87

Next

/
Oldalképek
Tartalom