Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)
Kalenda úgy tett, mintha nem hallaná a köszönést. Elfordította a fejét, az asztalsorok felé nézett, mintha valakit keresne. — Vissza kell mennünk a barátnőmhöz — mondta már az utcán Kapuvári Márta. A város félreeső kis utcájában, kerítésekre hajló gyümölcsfák alatt mentek Szalai Magdához. Az asszony Kalendához bújt, a férfi azt fontolgatta, esetleg megmondja neki, hogy hazautaznak együtt. Hosszabb időre, akár egy hétre is. Szabadsága még van. Bemutatná az anyjának, az apjának, esetleg elvinné a rokonaihoz is, úgy ahogyan ezt náluk szokás. „Vajon mit szólna hozzá?” Megállt, átkarolta a nő nyakát. Márta nevetett: — Olyanok vagyunk, mint a csitrik — és a nyakához dugta az arcát. — Reggelig is így maradnék veled, de sietnünk kell. Magdi egyedül van ... — suttogta. Szalai Magdi egy keskeny és nagyon hosszú házban lakott. Rajta kívül még egy család élt itt, a ház túlsó — hátsó udvar felé eső — részében égett az udvari villany, hangosan szólt a televízió. A kapu felőli lakrészben nyitva volt az ajtó. Márta ment elől. Rögtön a konyhába nyitottak be, aztán már Magda hangját hallották. — Itt vagyok . . . Gyertek — szólt ki a szobából. Széles, magas támlájú fotelban ült, fürdőköpenyben, világító, csupasz térdén felcsúszott a köpeny alja, felül a mellén összefogta a gallérját. Kalendának úgy tűnt, hogy a kávéfőzőnő fázik. Az arca megnyúlt, vékony száját erőtlenül mozgatta, most olyan jelentéktelen volt az egész nő, mintha elnézést kérne a világtól, hogy ebben a szobában ül és létezik, hogy hangja van és beszélni merészel, hogy igénybe veszi még a szobát, a fotelt, a barátnőjét. Márta megállt előtte, Kalenda mögéje lépett, aztán megfordult, zsebre dugta a kezét és várt. — Nem jött el — mondta Szalai Magda és megfogta Márta kezét. Az arcához szorította és megismételte: — Nem jött el, már tegnap sem jött el . . . Mondjátok meg — fordult meg a fotelban Kalenda felé — mondjátok meg, miért baj az, hogy én nő akarok lenni, csak nő . . .? Miért baj az, hogy nő vagyok? Nő, nő, nő ... — Majd eljön — nyugtatgatta Kapuvári Márta. — Biztosan valami dolga volt. Ő nem úgy él, hogy ledolgozza a nyolc órát, és már jöhet is. Magda elengedte Márta kezét, és csak ennyit mondott: — Nem tudok egyedül lenni . . . Megmondtam neki is . . . Nem bírom ezt a lyukat, olyan egyedül van itt az ember, hogy kedve támad nekimenni a falnak! Nekimenni és ordítani; pusztuljon el mindenki, pusztuljak el én is! mindenki! Most már főzzétek ti a kurva kávétokat! Elfáradtam, Márta... Értitek? Ülj le valahova — fordult hirtelen Kalendához a nő tegezve, mint az imént — ülj le, ahol találsz helyet. Vegyetek ki a szekrényből italt, igyatok, nekem nem kell semmi . . . Kalenda tanácstalanul nézett Mártára; nem mozdultak, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. A kávéfőzőnő felállt, odament a szekrényhez, konyakos üveget vett ki, aztán — kis gondolkodás után — rumot. Márta észrevette: — Tedd vissza. ..! Azonnal tedd visz- sza! — Csak most, mert itt vagytok .. . Csak azért... Egy kortyot. — Hogy ihatsz rumot? Hogy tudod lenyelni? — méltatlankodott a másik asszony. Majd Kalendának nyújtotta a konyakkal teli poharat. — Te alszol, leragad a szemed — nézett a férfira. Kalenda elvette a poharat, felhajtotta a konyakot. Márta kiment a konyhába, közben a kávéfőzőnő maga elé meredve beszélt. — Amikor elvesztettem a szüzességemet, megkérdezte tőlem a férfi, hogy mi van 20
