Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Telkek és stégek
is lehetne a homorúval szemben? —, a víz tehát inkább elfelé hordja a szennyet. Kérdés, hogy meddig, mert ha tovább mocskolódik a folyó, veszélybe kerülnek az ilyen külső parthajlatok is. De visszatérve a féllábával mindig bicegő igazságra: a Duna elorzott tisztaságát a ze- begényi villatulajdonosoknak ki fizeti meg? Itt a telekárak sem emelkedtek úgy fel az egekig, mint egyebütt. De beperelhető-e valaki a nyilvánvaló kárért? Még az országhatáron belül sem, nemhogy kívül! Sokan mégis vízparti telekre vágynak. Az az igazi, ha az ember egy szál fürdőruhában leszaladhat a Dunára, s bevetheti magát a hűs habokba. Vagy ha ott van a kert végében kikötve a csónakja, csak el kell oldania, s már húzhatja az evezőt kedvére. Vagy ha ott van mindjárt a stég is: még egy karosszéket is bármikor kibillenthet, hogy abban üldögéljen úri kényelemben, amíg a picét lesi. Egy ilyen telek nekem is nagyon megtetszett. Egyik közeli jóbarátom vette meg Sződ- ligeten, még valami 80 forintért négyszögölét. Azóta legalább tízszer annyit ér. De nem is a pénz számít, hanem hogy a telek három-négy méterrel emelkedik a tulajdonképpeni vízpart fölé, s így először is ragyogó a kilátás, másodszor pedig ahogy leereszkedik az itt lakó boldog földi halandó a martba vágott kis földlépcsőn a Dunához, lent egy kristályos forrás fogadja, mely épp ott bukik ki a föld alól. Ezért a telekért, ezért a forrásért én is odaadnám apai-anyai örökségemet. Akinek kocsija van, annak persze egy-két kilométer sem számít sokat. Nyugodtan eltávolodhat a parttól, olcsó telket vehet fent a hegyoldalban, ha van tűrhető út, amin fel-le autókázhat. A Duna-kanyarban az ilyen panorámatelkek is elég kapósak. Az üdülőterületek mind magasabb és magasabb régiókat hódítanak meg, lassan már a jó kilátás sem lesz olyan fontos, csak telek legyen, telek, telek, mert egyre többen vannak, kivált pestiek, akik enélkül már nem is érzik magukat — és másokat sem tartanak — teljes értékű embernek. „Nektek még nincs telketek? Komolyan? Az hogy lehet?” Ismertem magános anyát, aki máson nemigen spórolhatván, a maga és a két gyereke kosztján takarított meg egy kis telekre valót. A szél majd elfújta őket, szegényeket, de megmutatták a világnak, hogy nekik is lett telkük. Nekem, úgy nézem, soha nem lesz telkem. Se a Duna-kanyarban, se másutt. Mindig szerettem az árral szemben úszni, s apai-anyai örökségemből — már ami a materiális javakat illeti — amúgy se telne egy akkora telekre sem, ahol nyugodtan kinyújthatnám a lábam. De minek is annak, aki jobb szeret szerte bolyongani a világban? Hanem ha mégis rám akarnának lőcsölni egyszer — mondjuk nemzeti ajándékként — egy darabka földet, akkor mégsem azt a sződi telket választanám. Inkább egy dunai zátonyt, amin elüldögélhetnék olykor az ég alatt, a víz felett, s odaidézhetném magam köré mindazt, amit meg szeretnék még írni e világból. Míg egyszer azon nem venném észre magam, hogy kimosta a zátonyt a Duna alólam. Vagy ellenkezőleg: annyit rakott hozzá, hogy már nem is zátonyom, hanem igazi szigetem van. Bár kérdés, hogy az a sziget az enyém lenne-e. A Váci Duna-ágban volt egy efféle eset. A Szigetmonostorhoz tartozó dunai zátonyokból, amelyek jó száz éve még apró foltokként emelkedtek ki a vízből, később sziget nőtt, a Szürkő. 1886-ban 322 négyszögöl fűzligettel borított területet mértek itt fel. 1941 -ben 1 hold 1258,1958-ban már 8 hold 976 szögölet. A bozótos, vad sziget nem sok hasznot hozhatott, mert addigi tulajdonosa 1956-ban 6000 forintért adta el az egészet egy pesti szabónak. Igaz, hogy a vásárt csak az 1 hold 1258 szögölre kötötték, nem is köthették többre, mert akkor még ez állt a telekkönyvben. De a szabónak volt annyi esze, hogy az átíratás után helyesbíttette a téves adatot: hites mérnöki felvétel alapján az akkori egész Szürkőt a maga nevére íratta. 39
