Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - MŰHELY - Kunszabó Ferenc: Portréírás előtt

Apám esetében a miértet nem szükséges magyaráznom, Erdei Ferencről szólva azonban meg kell kísérelnem.

Édesapám halálának híre már a messzeségben ért annak idején — fizikai és szellemi, pontosabban: életfölfogásbeli távolságban. Azt akarta, hogy szakmáját folytassam, vagyis menjek el az ő alma méterjébe, a kecskeméti vincellérképző iskolába. Ő is helyeselte a bontakozó új világot, de állásfoglalásként elégségesnek tartotta, ha becsülettel dolgozik; én ezt a felfogást elítélendőén kevésnek tartottam, s mert vitatkozni vele — ha tudtam volna is — a szeretet és a tisztelet miatt átallottam, elmentem inkább Egerbe, mozgalmi munkára. Fájt ez apámnak, de nem szólt, nem tett ellene semmit — s halála óta hányszor felötlött már bennem, hogy távozásával (persze, tudom: akaratlanul) tulajdonképpen utat nyitott nekem, hogy haladjak csak előre, kötések nélkül, és friss hitvilágomon belül keressek, ha nem is új atyát, de példaképeket, vezéreket — egészen természetes ez társadalmi sorsfordulók idején.

Volt választék, nem panaszkodhatom. De hogy ezt a fejtegetést túl ne bonyolítsam, elhagyom a felsorolást, annál is inkább, mert eljöttek az évek, nem is sokára, mikor az idolok egy részét leszedtem a polcról, s egyáltalán, felülvizsgálandónak ítéltem az egész példakép-mitizálást. Felül is vizsgáltam, el is vetettem, amit még leírni sem köny- nyű, így utólag sem —tekintve azonban, hogy akkor éppen csak elmúltam húszéves, egészen nem tudtam kivonni magam előző neveltetéseim hatása alól. Gyermekkoromban az iskola és az egyház, serdülőkoromban pedig a rossz koncepciójú új oktatástan, furcsa összhangzatolcban, azt szuggerálták belém, hogy teljes lelki függésbe helyezzem magam, s válasszak példaképeket, vezéreket, kihez lépteimet, szavaimat percről percre igazítom, minden fenntartás és töprengés nélkül. — Mondom, még jó ideig nem tudtam ettől teljesen megszabadulni, viszont nagyon szerettem volna töprengeni, kivívni a jogot, hogy újra fölfedezzem a világot, az igazságokat, magamnak! Mert akkor lesznek igazán az enyémek, akkor tudok értük eredményesen megküzdeni... A kettősségben hosszú ideig bűnösnek éreztem magam, és több pillanat volt életemben, mikor már-már elhittem, hogy renegát vagyok — ám ebben az okfejtésben az a lényegesebb, hogy példaképeket többé ugyan nem emeltem, de választottam embereket, tájékozódási pontokul, s ezek közé már bevettem olyanokat IS, kiknek életművében az volt a rokonszenves, hogy olykor tévedtek.

A kiemelt szót azonban pontosítani szükséges. Minden ember téved, kivétel egyetlen sincs, vannak azonban olyanok, akikről ezt nem lehet megmondani. Vagy azt hisszük, hogy nem lehet,ami gyakorlatilag egyre megy,sajnos. Nekem tehát azok a kiemelkedő személyiségek is kezdtek rokonszenvesek lenni, akik a nagy emberi ideálokért küzdöttek a történelem során, de tévedéseik, belső küzdelmeik szerepelhetnek, vagy haláluk után feltehetőleg szerepelni fognak életrajzaikban.

Ennek alapján persze Erdei Ferencén kívül több temetésére is elmehettem volna már, de a sors véletlenei folytán éppencsak őt sikerült megismernem tüzetesebben.

Vagyis kötésem itt volt a legerősebb— lehetetlen lenne azonban portrét írni róla, ha indítékaim csak érzelmiek, csak belsők, tehát végeredményben egyszemélyién az enyémek lennének. De nem azok. Ezek a buzdító motívumok külső hatására alakultak ki bennem, ráadásul — mint minden átmeneti időszakban — a mi korunkban is a kiemelkedő egyéniségek egyik (tehát nem kizárólagos, és nem is a legközpontibb) jellemző típusa az, melyiknek képviselői nem csupán változtatnak a társadalmi-gazdasági valóságon, hanem közben maguk is formálódnak, olykor kínzó kétségek, máskor verej- tékes győzelmek közepette. Illetve — szükséges itt újra jelezni — akikről ezt is meg lehet írni. — A személyes indítékok így csörgedeznek bele a társadalmi érvényesség folyamába: Ki is volt ez az ember, aki Makóról indult, és Makón fejezte be? Mit tett,

71