Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Hatvani Dániel: A költő és a Kiskunság
HATVANI DÁNIEL A költő és a Kiskunság A kegyelet ragaszkodik a beszédes, de mégiscsak holt tárgyakhoz. A Petőfiéhez különösen. Legendák emelnek szentté és sérthetetlenné egy-egy konyhaszekrényt, széket, ivóedényt. A ránk maradt kéziratok pedig valóságos ereklyék. De mit kezdjünk a tájjal, a Kiskunság vidékével ? Mert mégis csak egy Petőfi kellett ahhoz, hogy ezen a kopár, lapos, réti csenkeszt, békaszittyót, nádast, jobbik esetben gabonát termő vidéken csillagokat ostromló költészet terebélyesedjék ki. A táj nem múzeum, illetve — pontosabb kifejezéssel élve — nem skanzen, tehát nem a kegyelet konzerválja, hanem a legtöbbször drasztikusan kegyeletellenes történelem alakítja. Annál is inkább, mert az a nép lakja, amelyből a költő vétetett. Maradandóság és változás — lakói a tájat e kettős csillagkép jegyében formálják, szándékuk szerint a saját képükre, az eredményt tekintve a távolabb eső hatalmi és gazdasági tényezők gravitációs erőterében. Ennek folytán a táj egyszerre válik költészetet megtartóvá és attól eltávolodóvá. Ám különös módon még az utóbbi folyamat is kapcsokat erősítő: ahogy múlik az idő, a versekben megidézett tájelemek úgy válnak a megismerés leghitelesebb — mert leginkább a teljes emberhez szóló — kútfőivé. Néhány száz, de legfeljebb ezer négyzetkilométernyi vidék. Másfél évszázada sokkal kevesebb helység volt itt, mint manapság. Igaz, hogy egy-egy helységben a mostaninál nem sokkal volt kevesebb a lélekszám. Legtöbbjét pusztaóriások vették körül; a reformkori Duna — Tisza köze térképén Kiskőrös, Kiskunfélegyháza és Szabadszállás határos egymással. Ennek ismeretében jobban megértjük a két utóbbi helységet, illetve azok lokálpatrióta érzelmű lakóit, akik a szülőhely jogát máig készek elvitatni Kiskőröstől. De az egész kisajátítási tö
