Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Jegyzetek Buda Ferenc költői világáról

HATVANI DÁNIEL

jegyzetek föwda Ferenc költői világáról

Költészetnek manapság is azt tartjuk, ami a köznapi valóságtudathoz tapadó emberi elme számára megnevezhetetlen titkokat ragyogtat fel.

Ilyen értelemben tarthatjuk Buda Ferencet — méghozzá teljes joggal — költőnek.

Az állítás, ellenpontozásképpen, máris két kérdést indukál: milyen titkokat őrizhet az Ébresszen aranysíp című kötet áttekinthetően, éles érzelmi és gondolati kontúrokkal megszerkesztett, füvek és kardlapok között felizzó költői világa? S ha már egyszer eljutott a kimondásig, igényt tarthat-e a megnevezhetetlenség rangjára az ítéletté szigorított vallomás?

Egyfelől: páratlan közérthetőség, rébuszok nélküli nyíltság. Másfelől: a sorok mélyrétegeiben forrongva munkáló, szorongásban fogant és szorongást sugalló ellentmondások.

Első megközelítésre a kettősség kézenfekvő: Budának vitája van a külső világgal, ha kiegyezik vele, megszűnik költőnek lenni.

S a véget nem érő perlekedés manifesztálódik Buda Ferenc belső, azaz költői világában. Ezt a világot a szó legtriviálisabb értelmében szűk határok övezik — 23 vers alig negyven nyomtatott oldalon —, márcsak azért is szükséges tájékozódnunk a vertikális kiterjedés,a mélység és a magasság irányában. A kötet a nappali világosságot asszociálja, de korántsem az idill napsütését. Mindenesetre a költő nem érzi szükségét, hogy a létérzékelés végső csillagképeiért lemondjon a földönjáró józan eligazodás lehetőségeiről. Ám hibátlan mennyboltja csak a felszínen, csak látszatra véglegesség, a vihar kiszámíthatatlan kék öklének ütésére bármely pillanatban megnyílhat, hogy áldást vagy kénkövet zúdítson a halandók fejére.

Ha sorsnak azt nevezzük, ami kiszámíthatatlan, akkor Buda költészete vitathatatlanul sorsszerű. A helyzet paradox, sőt a feloldhatatlanságig ellentmondásos, minthogy a sorsszerűség magában hordozza a kiszámíthatatlannal való szembeszegülést is. Ha nem így volna, fatalizmusról kellene beszélnünk, márpedig a fatalista költészet — fából vaskarika. És Buda is jól tudja, hogy a harc életre-halálra megy, a végső győzelem kilátástalan, apró csatanyerésre is csak az elvérzéssel kockáztató kudarcok árán van mód, épp ezért az ügyhöz méltó legnemesebb fegyverrel, a súlyos veretű emberi szóval hadakozik. Ez, a harcot komolyan vevő konok hit adja meg a költői tartást, e küzdelem taktikai és stratégiai dimenziói határolják Buda költői világát, s alapjában ez különbözteti meg őt a kor tucatpoétáitól, akik színházi fakarddal hadonászva, mellük elé papírmasépajzsot emelve „csatáznak” a ventillátor lengette műanyagszörnnyel.

Budának nincs színpada, szerepet senki nem ír számára, szörnyei, melyekkel naponta megvív, kínlódva, roggyanó térddel, de nem roppanó gerinccel — nagyon is valóságosak. A saját harcát kell vívnia, költői fegyverzetét épp ezért nem terhelik a rövidlejáratú stílusirányzatok ködbombái, látványos tűzröppentyűi; eszközei a göcsörtös, de szívós akácfából készült paraszti szerszámnyelekre emlékeztetnek. Az évszázadokon át a betevő falatért robotoló nép eszközei a végleges célszerűség jegyében alakultak ki, s nem tűrnek magukon semmilyen díszítést. Kötetzáró versében Buda is büszkén vallja, hogy egy fedél alatt él a szigonnyal és a szőlőmetszővel, a köpülővel és a rokkával, a kévekötő fával és a kéveoldó késsel. Azon túl, hogy verseinek külső burkán ott a falvak, a tanyák, a természeti világ rajzolatai, a paraszti munka verejték-szutykos szerszámainak áhitatos tisztelete teszi költészetét plebejussá. S ezért van az, hogy számára a közérthetőség nem program, hanem természetes állapot.

*

Az atom, a műhold, a komputer — köznapi világunk immár jelenvaló szimbólumai. Hogyan van mégis, hogy kívül rekednek Buda nagyon is mai emberi-társadalmi tartalmakat hordozó költészetén, ám ott nyüzsögnek az övénél ezerszerte halványabb-sivárabb versömlengésekben? Azt jelenti ez, hogy a köznapi lét modern jelenségeivel, eszközeivel a mai költészet sem tud mit kezdeni?

Nem egészen így van. . . Kivétel szépszerével akad; elég talán Juhász Ferencnek a tudományok eredményeit is integrálni tudó vérbő költészetére hivatkozni. A múltból Petőfi a legautentikusabb példa; utazása az első hazai vasútvonalon a ,,törjetek szét minden láncot” felismerésére sarkallta.

Mindezek mellett az is igaz, hogy bár a tejszeparátor modernebb eszköz, mint a köpülő, az utóbbinak gazdagabb a képzetvilága, tágasabb a jelentéshorizontja. S ezt a szempontot a költészet, főképp a Buda-féle plebejus indíttatású, nem hagyhatja figyelmen kívül.

Ám a jelenség mélyén fontosabb összefüggésekre is lelünk. Gondoljunk a romantikusokra: túlzó individualizmusuk nem öncél volt, hanem tiltakozás a hatalom elvárásaival szemben. Buda a technikai civilizáció tárgyi hatalma ellen tiltakozik; ilyen — és csakis ilyen — értelemben tekinthető a roman78