Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Buda Ferencről

tTtajsán működő festőnő majd mindent hazahozott Párizsból, amit lehetett, s képei nemcsak az alföldi emberekkel való együttérzésről, nemcsak a kiskunsági táj csodálatáról tanúskodnak, hanem a munka megbecsüléséről is, s egy olyan optimizmusról, amit csak elvétve lelünk fel e tájak festőinek életművei­ben. Mindez pedig nem programként, nem is művészi játékként, pusztán a „szép”, vagy valami elvont humánum, éppenséggel direkt program művészi realizálásaként jelenik meg, hanem a látvány tudatos felhasználásának, szervezésének, a képi építkezésnek törvényei szerint s ezzel összhangban levő mély, hiteles líraisággal. Úgy hiszem, Járitz Józsa művészete jelentősebb és maradandóbb, mint bármi, amit a Duna—Tisza közének festészete ma felmutathat, s vetekszik a vásárhelyiek legkülönb eredményeivel. Vajon mikor tudatosítjuk mindezt Budapesten, Kecskeméten és Kiskunmajsán is? izekét Sndee ARCKÉPVÁZLAT BUDA FERENCRŐL „felfelé gördülő kő vagyok” (Buda Ferenc: Éjszaka) I. „Mert szakadt gyökér csak kórót vagy szégyenfát nevel” A magyar irodalom súlyát a világirodalmi mérlegen inkább a líra jelentette mindig: ebben szinte vita nélkül egyetértenek az irodalomtörténészek és az átlagolvasók. Például a francia nyelven hódító magyar versantológia után — melyet a nemrég elhunyt kitűnő Gara László szerkesztett — Guillevic nagyszerű versválogatásában már mai magyar költőbarátait is bemutatta a franciáknak; Bosquet francia költő és kritikus Illyés Gyuláról és Auden, az Európa-hírű angol lírikus Juhász Ferenc költői egyéniségéről írt felsőfokban. „Arra a kérdésre, hogy mi a magyarság, s mi a mondanivalója a világ­nak, a szociológiánál is érvényesebben felel a magyar líra: humánum. Humánum, amely — Fábry Zoltán írt erről — nem ismer szűkítést. Emberség — az egész emberiségért. Ember az embertelen­ségben — énekelte Ady . . . Költészetünkön keresztül mindenkor embernek, magyarnak, valakinek érezhetjük magunkat” — írja Czine Mihály. Buda Ferenc is követi a magyar líra igazi hagyományát: költészetének gyújtópontjában mindig az ember, az emberiség áll. A túlzó moderneskedés, az avantgarde-lázadás, az irracionális képalkotás, a beat-nemzedék üvöltő hangja idegen tőle. Szellemi antennáit nem azokra a nyugati hullámhosszakra állította be, amely a forma külsőleges, eredetieskedő pózával az úgynevezett „modernség” olcsóbb, látványosabb, olykor kétes értékű eszközeivel akarja olvasóit megragadni. Buda költői arculata min­denekelőtt: magyar és mindenekelőtt: emberi. Nem kevés és nem üres e két jelző a Buda Ferenc-i költészet legalapvetőbb jellemzésére, mert hány nemzedéktársának torzult rekedtté a hangja, vált sanzonszerűvé, és különféle divatok léggömbjeibe kapaszkodva e költők vagy leendő költők távol kerültek attól a földtől, melynek Vörösmarty szép szavai szerint bölcsőnek és sírnak kellene lenni minden magyar és minden magyar költő számára. A költő magyarsága a versek érrendszerében él. Nem nyilatkozatok, nem külsőségek adják Buda Ferenc verseinek, költői és emberi egyéniségének magyarságát. A költői gondolatokat, a földhöz- kötöttség sajátosan emberi problémáit, a stílus és a versforma sajátosságait külön elemezhetnénk a „magyarság-érzés” szempontjából. Ez a szemlélet azonban csak a klasszikusok életművének tanulmá­nyozásakor szokásos: így szoktunk beszélni pl. Ady vagy József Attila magyarság-érzéséről, háza­sságáról. De felvetődik-e elégszer egy-egy élő- formálódó alkotói arculat vizsgálatakor: mennyire érezzük sajátosan magyarnak, vagy milyen mértékben érződik művein egy-egy külföldi mű, stílus hatása. Buda Ferenc verseinek olvasásakor — úgy érzem — elsődlegesen magyarsága és embersége sugárzik, hat. A költő konkrétan kötődik hazánkhoz, a tájhoz, a magyar emberekhez. Az Esti üzenet című versében az örökké változó világ gondjairól vallva is mindig érzi, hogy „nyújtózik a poros éj pokróca alatt hazánk, Magyarország.” — A Szólaljatok címűben pedig szélesebb horizontot vágva versének szól apja hzáának udvarán ülve a hazáról, arról a tájról, ahol született, amely felnevelte; az itt élő emberekről, földijeiről, akiktől sohasem tud elszakadni. A „hol a hazád?” tűnődő-vívódó kérdés sokkal inkább csak „szónoki”, csak „költői” kérdés stilisztikai szempontból, tehát olyan kér­dés, amelyet nem a bizonytalanság, talajtalanság, valóságos hazátlanság mondatott el vele. Buda nem tud népi-nemzeti kötöttségei nélkül élni és írni. Nem üres szobadísz kecskeméti lakásá­ban a szőlőmetsző, a kéveoldó kés és a többi szerszám. Egy költői ihletettséggel megírt prózai művé­ben vallotta be, hogy e kincseket, népi szerszámokat úgy őrzi, mint „múltunk csöndes tanúiként” 73

Next

/
Oldalképek
Tartalom