Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-03-01 / 3. szám
Ot hold fel es Irta: KOVÁCS LAJOS. Lent az akácosnál már sürvedett az alkony, amikor az utolsó kukorícaszár-kévét tökindával átkötötte. Végig nézett a földtáblán : tizennégy kúp, állapította meg. Szeme átsiklott a szomszéd földekre, látta, hogy már mindenki haza ment. A leereszkedő csendet nem zavarta semmi, csak a köves útról egy legény nótázása nyújtózott el bánatos lustasággal a párás levegőben. Odament a barázdához, felszedte cók mókját és indult haza. Az utón aztán nehéz gondolatoknak adott szállást Kosa bozontos koponyája. Nagy nekifohászkodás után önmaga előtt is alig merte beösmerni, hogy az öt hold feles kevés. Inaszakadtig munka és nincs ára semminek. Amit terem az öt hold, azt fel is élik. Félrerakni nem tud semmit. Gondolatait igyekezett más irányba terelni. Figyelni kezdte a lápos felett csapkodó bíbicek játékát. De nem ment, Az öt hold kimart minden más gondolatot maga mellöl: kevés, kevés bizonyítgatta hazáig. Ahogy belépett a kapun, a kutyája csaholva futott hozzá és lábaihoz dörgölőzött. Kosa boszusan próbálta elcsibázni, de mikor látta, hogy nem megy, fejébe szökött az indulat, belerúgott. A kutya ijedt kushadással lapult meg a földön és csodálkozó szemmel pislogott rá. Kosa valami megbánás félét érzett. Már sajnálta. De dühös volt magára is, mert sajnálni tudja a kutyát. A két érzés billegett benne mint egy súlyozó rúd. Egyszer csak mintha nem is ő akarta volna, érezte, hogv a lába ismét! lendül és a kutya horpaszon találva vinnyog s menekül az istálló felé. Ledobta kabátját, sarlót a tornácra. Körülnézett az udvaron. — Hé, Pista gyere csak elő — kiáltott be a házba. Bentről hangok hallatszottak, majd a legidősebb gyermek, a tizenkétéves Pista megjelent az ajtóban. — Bent ülsz ? Nincs semmi dolgod ? — mordult rá. A gyermek csak nézett. — Mit bámulsz? Ereggy a szénát kapard össze — mutatott az udvar végére. A pajtától az istállóig szétszórtátok. Tékozoltok mindent. Mert van, iperí még bírom, mert még nem szakadtak meg az inaim- Hej az apátok teremtésit... — Gyere már be ne kiabálj az udvaron — szólt ki a felesége. Kosa csak állt, nézte a gyermeket, aki gereblyével fésülte az udvar hátát. Majd lassan befordult a házba. Szótlanul ült le s ette az el|ábe tett ételt. Az asszony hallgatott. Már megtanulta, hogy ilyenkor a legjobb hallgatni. Csendben tett-vett a szobában s néha ráintett a két gyermekre, akik a
