Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)

1933-11-05 / 1. szám

IRAS

Kietlen, lehunyt szemű házak, homok, magábaszívott némasággal, keserűséggel (vagy csak az én keserűségem az, amit elömölve látok a látóhatár széléig?) már nem is gonosz élők, akiket össze lehet téveszteni a halottakkal, annyira élettelen életet tengetnek. Fűbe és fába átomló halottak, emberbe és állatba hajló növények és mindebben szétfolyik az én énem és én nem tudom magamat összegyűjteni, mert én magam is csak halott ember, fű, fa, homok, százados erdő, görbe ábrázatu utca vagyok, minden, ami körülöttem van, én vagyok, de sehol sem vagyok önmagámban. Benne vagyok a fában, én adom a lángot, ha jön az Ember és lángra ébreszt, én vagyok a fű és tejjé leszek, hogy ne sírjanak a kis bárányok és pirosra lobbanjanak a sápadt gyermekarcok, én vagyok a mindenütt jelenvaló föld, mely visszavesz mindent, amit a másik kezével kitárt szeretettel osztogat.

Minden én vagyok, csak magamé nem tudok lenni, kisiklok a saját kezemből, lidércfénnyel barátkozom közelről és gyermeki vággyal sóhajtom magam a messzeségből.

Néha nagy akarások hajnalodnak a lelkemben és ellobbannak, — nem égetnek bennem tetté nyers vágyakat, csak sötét éjszakában fényt gyújtanak és megcsilingeltetik szememben a lehetőségeket.

A vágyaim sem buzdulnak soha akarattá, irigylík tőlem a valóságot és testetlenül maguk cselekesznek önmaguknak,

Csak formák ők, tartalom nélkül, mindig csak hullanak a bőséges rohamokban, mindég kevesebben térnek vissza hozzám és itthagynak engem utoljára halottan, vágytalanul.

Csak nagy mélység van bennem hallgató sötétséggel, elhagyott bányája egy soha nem müveit kincses telérnek.

Unja már a kincseket és megvonaglík néha ez a bánya, de csak fekete pillangók röppennek a virágos mezőkre,

Idegen testek ők, elf oszlott roncsai egy bányászakarat testesülésének.

2