Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-01-01 / 2. szám
PONDRO Tíz éves volt. Kis vézna, sápadt tirpák. Kései csóknak, fáradt ölelésnek gyümölcse. Gúnynevén Pondrónak hívták. Arcán az éhség mély árkokat vésett. A családba hetediknek került. — Csak bajnak küldte őt a sanda végzet. Anyja arcán is ráncba merevült az utolsó mosoly, mikor ránézett. Tíz éves volt s már szétzüllőtt családja. Csavargó lett s a magányhoz szokott. Csűrben, szalmában bujt meg éjszakára, nappal kószált s ha éhes volt, lopott. Mert élt, evett — s lopott, mert éhezett. Egész nap zsákmány után szimatolt. Kofák manója, boltok réme lett, de telt bendövel boldog álma volt. Nem zavarták lelkét morális terhek : Becsület, Isten, Társadalmi rend. Aludt békével s csak a ruhatetvek nyüzsögtek rajta, hogyha elpihent. E mosdatlan, toprongyos kis legény úgy élt a paloták közt kóborolva, mint őserdőben, sziklák peremén a satnya vad, kit elűzött a csorda. A bálterem, ha fénybe öltözött s jótékony est volt, tánc, muzsika, pompa : az uccán lent ott állt a fák között s némán bámult a fénylő ablakokra. Amíg így élt az apró ösztönember, fenséges szózat szállt mindenkihez : a rádión szavalt az egyke ellen egy bőtokáju Homo sapiens. Walter Ede
