Folia Historica 34. (Budapest, 2019)

I. TANULMÁNYOK - Tomsics Emőke: Egy francia különös gyaloglása Pesten - gondolatok egy fényképről. Jelfy Gyula: Távgyalogló az Andrássy úton, 1906.

ingerek által formált reflexek, gondolkodásmód jelei. A nagyvárosi közösségi magatartás, mentalitás kialakulásában a Georg Simmeltől Lyn H. Loflanden át Richard Sennettig elemzett meghatározó tapasztalat az idegenség, az, hogy a nagyvárosi ember „idegen az idegenek között". Az idegenek Lofland elmélete szerint a városi lét kulcsfigurái, s a városi létezés alapvető élménye a velük való találkozás izgalmas és ugyanakkor félelmetes lehetősége. Sennett az „idegenek" városba áramlásával magyarázta a modem közéleti tapasztalat egyik dimenziójának, a közönségnek megváltozását. Idegeneken nem csupán a kívülállókat érti, hanem azokat az ismeretleneket is, akiket a városlakók sem tudnak „elhelyezni".85 A város mint idegenek társadalma már a 18. században nagy kérdés Nyugat-Európában, és spontán megjelenik a közbeszédben, mindenütt, ahol gyors urbanizáció zajlik, ami zavarba ejti a szemlélőt. A Vasárnapi Újság szerint az Andrássy úti csődület bizonysága volt „egy óriási és szinte meghatóan gyermekes fogékonyságnak, a mely e város népének lelkében szuny- nyad".86 A nagyvárosi jelenségekre való vidékies rácsodálkozásra, a város lakosságának összeforratlanságára, s a budapesti lokálpatriotizmus ebből fakadó hiányára vonatkozó megállapítások gyakoriak, közismertek és általánosnak mondhatók voltak; ennek első megfogalmazását, melyet 1904-ben Pásztor Mihály tett közzé, Mikszáth Kálmánnak tulajdonítják: „A minap egy újságíró kollégám zsörtölődött Mikszáth Kálmán előtt, hogy a budapesti ember nem törődik Budapesttel; a budapesti emberben nincs sem sovinizmus, sem lokálpatriotizmus. Mikszáth Kálmán mosolyogva kérdezte:- Hát hova való maga?- Ungvárra.- Hát az a másik, aki amott dolgozik?- Az meg Kecskemétre.- No lássa, én meg nógrádmegyei vagyok. Szklabonyán születtem. És ez az oka mindennek. Az egyik Veszprémbe való, a másik szabadkai, a harmadik meg szoboszlai. Tulajdonképpen nincs is pesti ember. Mindenkinek máshol van a hazája. Még Márkus József, Budapest főpolgármestere is rettenetesen büszke arra, hogy vasmegyei. A pesti ember csak bevándorló, aki ha egy-kétnapi ideje van, fölül a vonatra s haza rándul a pátriájába. Ott érzi jól magát, a szive odahuzza. Ide nem köti semmi, csak az adósság, meg a kötelesség."87 Az Élet még 1913-ban is úgy véli: „Budapest van, de nincsen egyetlenegy budapesti se. [...] Sohase olvadt még egy érzésbe ennek a városnak a lakossága" - s ezt mindjárt meg is toldja egy ebből következő, jellemző tulajdonság bemutatásával: „A vendéglőben a vüág összes fővárosi közönségétől eltérően csak mi nem tudunk egy asztalhoz ülni, [...] Egy évszázad múlva talán beszélhetünk budapesti magyarságról, budapesti emberről, budapesti polgárságról."88

85 A téma a magyar szakirodalomban elsősorban Gyáni Gáborhoz köthető. Hétköznapi Budapest című kötetében a fenti elméletekből kiindulva elemzi a századfordulós főváros életét. Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Bp., 1995.

86 A hétről. A távgyalogló, i. m. 569.

87 Pápaszem (Pásztor Mihály): Napi hírek. Füstbement tervek. Pesti Napló 55. (1904) 63. sz. március 3. 13. Mikszáthnak ezt a megállapítását többször idézték pl. Budapest írásban és képben. A Magyar Hírlap naptár-albuma az 1912-ik esztendőre. Szerk.: Márkus Miksa. Bp., 1912. 57.; Hova való a fővárosi ember? Pesti Hírlap 56. (1934) 8. (18.255.) sz. január 12. 8.

88 Mozgó képek. Papírmaséváros. Élet 5. (1913) 47. sz. november 23.1515-1516.1515.

30