Folia Historica 34. (Budapest, 2019)
III. MŰHELY - Berényi Marianna: Participáció: vízió vagy lehetőség? A Magyar Nemzeti Múzeum és a részvételi gyakorlat
dott. 2017-ben rendezték meg Kecskeméten a Kincses Kecskemét című kiállítást, amelyen több, a múzeummal együttműködő fémkeresős által gyűjtött lelet a megtalálója nevével együtt volt megtekinthető.1 A múzeumi participáció kritikája Az együttműködésen és a részvételen alapuló múzeumi működés népszerűségétől függetlenül nem jelent minden szempontból megnyugtató megoldást. A módszer kritikusai joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a közösségi részvétel nem mindig hat pozitívan az intézményi működésre. A múzeumi munka mely területein valósítható meg a közönséggel való együttműködés? Vajon nem megy a szakmai, tudományos munka, az erre épülő intézményi hitelesség rovására a nem professzionális közösségekkel való együttműködés? Képes-e a múzeum kézben tartani a folyamatokat? Milyen hatással van a fenntartó finanszírozási kedvére, ha azt látja, bizonyos feladatok munkabér nélkül is elvégezhetők? Ugyanakkor az is fontos kérdés, hogy valódi együttműködések jönnek-e létre, amelyek markáns, valódi hatást gyakorolnak az intézményre és a vele együttműködő egyénekre, csoportokra, vagy csak felszínes, villámszerű találkozások, tiszavirág életű kapcsolatok? Mennyire lehet demokratikus egy ilyen együttműködés? Demokratikus-e, ha az együttműködésnek, a közös döntéseknek esetleg határokat szabunk? Kiszámítható-e egy közösségi intézmény, részvételi projekt működése? Mennyire személyfüggő? Mi történik, ha megváltoznak a gazdasági, politikai és társadalmi körülmények? " Lehet-e erre hosszú távon építeni? Kérdések sora, amelyre nem lehet általános választ adni, és valószínűleg minden intézmény esetében más variációk és permutációk alakulnak ki. A participáció és a Magyar Nemzeti Múzeum Bármennyire sok is a megválaszolatlan kérdés, a participáció módszertanát életre hívó problémák az olyan történed múlttal, a nemzeti identitásban fontos szerepet játszó, komplex hagyományrendszerrel rendelkező múzeumokat is érintik, mint az 1802-ben alapított Magyar Nemzeti Múzeum. Még akkor is, ha a közösségekkel való együttműködés, annak mélysége, szerteágazó mivolta különösen nehéz a bonyolult működési formával, sokrétű funkcióval, összetett gyűjteményi és intézményi struktúrával rendelkező nagymúzeumok számára. Még több ellentmondással kell szembenézniük azoknak a szervezeteknek, amelyek „nemzeti" intézményként definiálják magukat. Ezek egyrészt abból fakadnak, hogy az ilyen fajta intézménytípusoknak összhangban kell működniük a mindenkori állami kultúrpolitikával, miközben az is elvárás, hogy az egész országot, nemzetet reprezentálják, bevonják, megszólítsák. Azaz a nemzeti intézményeknek nem elegendő saját, sokszor 19 20 19 Havasi Bálint: A közösségi részvétel lépései / múzeum. Tanulmány a Cselekvő közösségek - aktív közösségi szerepvállalás című EFOP-1.3.1-15-2016-00001 azonosítószámú kiemelt projekt A kulturális közösségfejlesztés gyakorlata képzés A kulturális intézmények közösségi alapú működtetése, társadalmiasítása moduljához. Keszthely, 2017. 20 Berényi Marianna: Két múzeum harminc évvel később - Szombathely és Salgótarján Kádár-korban épült kiállítóterei a 21. században. MúzeumCafé 45.9. (2015) 1. sz. 80-93. 232
