Folia Historica 32. (Budapest, 2017)
I. TANULMÁNYOK - Steinmacher Kornélia: Az idegenből jött uralkodónő. Jagelló Izabella (1519-1559) alakja a magyar kulturális emlékezetben
Jókai Izabellája nem nyugszik bele rögtön a sorsába: míg a békekötésig minduntalan Ferdinánddal akar egyezségre jutni, addig, miután ez György barát által megtörtént, fellázad a barát akarata ellen. Olasz követével levélben elárulja Fráter György szándékait a török udvarnak, valamint az udvarában két belé szerelmes ifjút hirtelen felindulásában a barát meggyilkolására biztat fel. Izabella az utolsó pillanatban, Fráter feddő, atyai szónoklatának következtében meggondolja magát. A narrátori kommentár szerint fiatal kora, fia jogain esett sérelem feletti haragja, pillanatnyi kétség- beesése sarkallja erre, nem pedig gonoszsága vagy valódi gyűlölete. Megbánja tetteit, s Györggyel kibékülve beleegyezik Ferdinánd alkujába. Jókai életművét tekintve, azért is érdekes az alkalmatlanságnak, a gyermekességnek, az éretlenségnek a hangsúlyozása, mert számtalan regényében léptet fel úgynevezett „férfilelkű nőt", azaz uralkodásra nagyon is alkalmas, a férfival egyenrangú, egyenértékű asszonyt. Nála itt nem csak a körülmények, hanem Izabella jellemének a hiányosságai is adják azt a kényszerű helyzetet, hogy le kell mondania az uralkodásról: itt szinte jogos mozzanat lesz ez. Jókai a királyné ábrázolásában az életművében kialakított, saját kortársai közt is egyedien modern nőképhez képest vissza is lép ebben a tekintetben. Valójában azonban rendhagyó módon ő ábrázolja a legbátrabban, ha nem is a legösszetettebben - ez Kemény Zsig- mond lesz - Izabella alakját. Hiszen saját korának idealizált heroinája az ő munkájában egy bizonyos ponton még messzebb is elmegy, mint azt a korabeli források sejtetni vélik, amennyiben Fráter Györggyel szembeni gyilkossági kísérletet tulajdonít neki. Ezen túl pedig az uralkodónő alakjának ábrázolásában olyan, a századfordulón modemek számító elképzelések szerinti lelki betegség is sejthető, mint a hisztéria és a nárcizmus. Az anekdota műfaja a történetelmélet-írás, a narratíva kutatás esetében ezen a ponton sem lényegtelen: a történetírók, emlékírók, krónikások műveiben felfedezhető anekdoták többnyire egyszerre működnek úgy, hogy sajátos igazságtartalmat közvetítenek, valamint úgy, hogy egyben legendásítanak, mitizálnak is. Az anekdota egy általános szemléletet közvetít, arra kíván ráerősíteni, esetleg azt próbálja meg befolyásolni/ Ezt és az anekdotát, mint közösségi műfajt figyelembe véve is állítható, hogy nem arról tudósít elsősorban, hogy mi történt, hanem, hogy mit gondoltak és milyen képet akartak az illetőről vagy az eseményről másoknak közvetíteni. Azonban az anekdotának közvetett vonatkozása is van, a bennük középpontba állított esemény vagy szereplő gyakran csak eszközként, utalásként értelmezhető, nem egy kimondott vagy sugallt, hanem a mögöttes jelentés lesz a fontos. Az anekdota egy-egy mozzanatában pedig, legyen annak közvetett vagy közvetlen vonatkozása, felfedhetővé és feltételezhetővé válnak olyan hagyományok, kulturális jelenségek és hatások, melyre annak tárgya példaként lesz említhető. így lehet a királyné életéről szóló anekdotákat a királyné életén túlmu- tatóan is értelmezni, történelmi parabolaként érteni a 19. századi szövegekben, illetve a jóslatait tartalmazó anekdoták kapcsán a jóslás motívuma mögött, egyfajta általánosabb hagyomány maradványait - középkori királynék képessége, prófétanők képessége - és hiedelemkor hatását - a jósnő pozícióhoz kapcsolódóan a mediátori hiedelemkört - feltételezni. 25 25 Gossman, Lionel: Anekdota és történelem. In: Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem. Szerk.: Kisantal Tamás. Bp. 2009.217-278.217-219. 33
