Folia Historica 32. (Budapest, 2017)

I. TANULMÁNYOK - Steinmacher Kornélia: Az idegenből jött uralkodónő. Jagelló Izabella (1519-1559) alakja a magyar kulturális emlékezetben

E regényben a királyné életét csak a budai vár elhagyásáig követhetjük nyomon, de csak egyetlen történetben, a kis trónörökös török táborba tervezett látogatásában van szerepe. Az a jelenet, amikor se Vica, se Gergely nincs jelen, a királyné és tanácsosai között lezajló vita egyetlen részét tárja elénk, egyetlen mozzanatára összpontosít: a szerető anya félelmeire. Gárdonyi idealizált nőalakja hasonlít leginkább a historizáló festmények eszményeihez.

„Sic fata volunt" - Történelem, kép, irodalom: anekdota

Olyan anekdoták kerültek ebből a korszakból a nemzeti narratíva megteremtésében munkálkodók által az emlékezés előterébe, melyek a festményeken keresztül egy végletekig kiszolgáltatott asszony látványát tárják elénk. Ugyanakkor a királyné befolyásának és feddhetetlenségének mértéke a szépirodalmi művekben igen változó képet mutat. A történetekben Izabella tanácsadói és zsoldjában szolgáló katonái, vagy épp a szultán gyámhatósága miatt a török hatalmi csoportok mindig a királyné nevében cselekszenek, de többnyire a királyné korábban kinyilvánított véleménye, meggyőződése és akarata ellenére tesznek lépéseket. S ehhez hasonlóan saját tettei is gyakran külső kényszer hatására következnek be. Az esetek többségében úgy állították be, mint aki saját tehetetlenségét vagy áldozathozatalát mindig a fián esett sérelmeken keresztül éli meg.

Izabellának az 1549. évi nyírbátori békeszerződés értelmében le kellett mondania első erdélyi országlásáról. 1551. július 21-én a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket átadta Castaldo császári tábornoknak, s fiával együtt távozott Erdélyből. Izabellának mindezt György barátnak a német császárral kötött egyezsége miatt kellett megtennie. 1 Ezt a kiragadott pillanatot talán épp az tette népszerűvé, hogy a 19. század második felében a festők párhuzamot fedezhettek fel ebben a mozzanatban: az országot kényszerűségből elhagyó Izabella a szabadságharc után bujdosásra kényszerülők szimbólumává vált.“ Erre példa Wágner Sándor 1863-as festménye, az Izabella királyné búcsúja Erdélytől. (1. kép) A festményen ábrázolt jelenethez köthető anekdotát egyaránt megtalálhatjuk Jókai, Kemény és P. Szathmáry regényében: az anekdota szerint Erdély határán egy magányos hárs árnyékában a királyné megpihent és végül a fa törzsébe karcolta jelmondatát: így akarta a sors. A P. Szathmáry regényben a történet azzal gazdagodik, hogy Izabella itt ismerkedik meg a fiatalabb Kendyvel, aki kiegészíti a bejegyzést azzal, hogy: de sem az Isten, sem az emberek. Kemény és Jókai regényében ez az utolsó jelenet, amelyben a királyné feltűnik, s talán ennek a jelenetnek a szimbolikus jelentése az oka elsősorban annak is, hogy a királyné életének második feléről hallgat a szépirodalmi hagyomány.

Kemény regényében ez így jelenik meg: „Ezalatt Izabella királyné azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.

Itt, mint a druidák papnője, térdre borult és imádkozott.

Ahítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös árnyával körülfogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt. (így akarja a végzet.)"“’ 21 22 23

21 Szabó P. i. m. 36.

22 Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Bp., 2000.166.

23 Kemény Zs. Zord idő i. m. 467-468.

31