Folia Historica 32. (Budapest, 2017)
III. MŰHELY - Dagerrotípia munkacsoport: Miskolci utazó a vándorfotográfus Johann Hierath bécsi műtermében
A Szűcs Sámuelt megörökítő dagerrotípiát tehát minden bizonnyal Johann Hierath vándordagerrotipista készítette Bécsben. Sajnos további adatot a fényképészről nem tudunk: sem születésének, sem halálának időpontját, sem pedig fényké- pészi tevékenységének további részleteit. Lehet, hogy ez az első ismert, szignált felvétel Hierathtól? Mi úgy gondoljuk, hogy igen! Szűcs Sámuel naprakészen követte a közéleti eseményeket, lelkes színházlátogató, szorgos naplóíró és családtörténet-kutató volt. A Herman Ottó Múzeum által őrzött naplójában megtaláltuk, hogy 1843-ban valóban járt Bécsben, ám arról nem tesz említést, hogy fényképet készíttetett magáról. Ez meglepő, mert Szűcs Sámuel naplóiban sokféle dologról kimerítő részletességgel írt. Miért történhetett, hogy találkozását ezzel az újdonsággal - a fotografálással - szó nélkül hagyta? Esetleg azért hallgatott erről, mert szerény természete, amelyet Kilián István munkájából ismerünk, nem engedte meg, hogy egy saját magáról szóló képpel hivalkodjon? Az utókor számára mindenképpen veszteség, hogy nem ismerjük a körülményeket, mi vezette arra a Bécsbe látogató fiatal magyar utazót, hogy beállítson Hierath ideiglenesen működő felvételiző helyiségébe, és ott magát megörökíttesse. Minden esetre bécsi utazásának dátuma egyezik a kép verzóján található felirattal. A dagerrotípia megvásárlásakor elődünk feljegyezte róla, hogy „igen jó tartású", azaz jó állapotban van. A tárgyról ismerünk egy üvegnegatívra készült reprodukciót 1966-ból, az erről készült pozitívon, amely a dagerrotípia leírókartonján is megtalálható, a kép még meglehetősen jól látható. (4. kép) A dagerrotípia a következő, 1972-ben fekete/fehér rollfilmre készült reprodukció alapján rosszabb állapotban volt, mint 1966-ban. A reprodukción jól láthatóan az üvegen, körülbelül középen, egy repedés húzódott végig. (5. kép) 1971-ben9 a képet Baky Győző restaurálta. Ekkor a hátlappapírt a lemez körvonala mentén körbevágták, majd a lemezt kiemelték. Az így keletkező vágásnyom mellett a levegő beáramlott, és ez a visszahelyezett lemezen oxidációt okozott. A munkáról sem feljegyzés, sem képi anyag nem áll rendelkezésünkre. Azt, hogy a ciánkális (60-as évekre jellemző), vagy a tiokarbamidos (70-es évekre jellemző) módszert alkalmazták-e, az ma nem megítélhető. 1988-ban a tárgyat Flesch Bálint konzerválta. (6-7. kép) Flesch Bálint fényképes dokumentációjának adatai szerint a fedőüveg teljes hosszában végigfutó függőleges repedés miatt kellett a dagerrotípiát szétbontania. A mechanikus tisztítást követően (levegővel történt lefújás) új konzerváló csomagolás készült új hátlapkarton, új fedőüveg, új légzáró ragasztószalag felhasználásával.10 Az 1989-ben általa készített színes diafelvétel rögzítette a kép állapotát. A kép nem szerepelt az Ósfényképek című kiállításon. A tárgy jelenlegi, konzervált állapota a csomagolást tekintve jónak mondható. (8-9. kép) A körbefutó ragasztócsíkként szolgáló kék könyvkötő vászon feltehetően nem eredeti, az első restauráláskor kerülhetett a tárgyra. A hátlapon még látható a 9 A leíró karton szerint egyértelműen 1972 a reprodukció készítésének időpontja, s 1971 a restaurálásé, amit a leltárkönyv is megerősít. 10 Flesch Bálint által használt anyagok: Forte fotópapír hordozópapír, baritált és nem baritált verzióban; Forte emulziótechnikai zselatin; savmentes papír; japánpapír/fátyolpapír. 309
