Folia Historica 29. (Budapest, 2014)

I. TANULMÁNYOK - Tomsics Emőke: A fotográfia a reprodukció korában. Szempontok az 1850-60-as évek nyomtatott képeinek forráskritikájához

A hírességek arcának ismerete és arcmásuk hozzáférhetősége - ha mégoly egyoldalúan is - személyes viszonyt teremtett a politika vagy a kultúra alakítói és tisztelői között. A Pesti Divatlap 1844-ben beszámolt arról, hogy „egy szenvedélyes újságolvasó jelesb hazánkfiainak arcképeit olvasószobájába helyezvén, midőn egyik vagy másik nem az ő kedve szerint ír vagy szónokol, arcképét rendes helyéről leveszi, s előbb amúgy ma- gyarmiskásan lehordja és azután vagy kuckóba vagy más illetlen helyre függeszti, néha lábbal felfelé, midőn azonban ismét kegyelmébe jön, rendes helyére teszi".21 A nemzet nagyjainak arcképei az otthonok olyan, idegenek számára elzárt, a családi élet szentségét jelentő helyiségeinek falaira is felkerültek, mint a női hálószobák. A Divatcsarnok egy női budoár berendezését mutató képén az ágy egyik végénél Széchenyi, a másik végénél Teleki portréja látható.22 A portrék azonban inkább a lakás férfi által uralt helyiségeiben, elsősorban az íróasztal környékén kaptak helyet a politikai szimpátia, a férfias érzelmek megnyilvánulásaként, jóval túlmutatva a puszta díszítés funkcióján. Papp Miklós a Vasárnapi Újságban leírt „egy megtörtént esetet, mely megérdemli, hogy feljegyezzék", s amely azt is példázza, milyen, szinte transzcendens jelentőséget kaphatott egy-egy nagy érzelmi töltést hordozó kép. Egy Torda környéki vidéki úr elmesélte, hogy abban a pillanatban, mikor a postáról visszatérő legényétől átvette fiának Széchenyi haláláról tudósító levelét, az íróasztala fölött a hazafiúi érzelmeit kifejező „nemzeti oltáron" Deák, Eötvös, Jókai és Arany társaságában függő Széchenyi portré leesett és darabokra tört. A sötét színekkel megfestett pillanat után a szerkesztő kérdésére, mi lett a kép sorsa, az öregúr, mintegy a világ rendjének helyre állását konstatálva így felelt: „Összeállítottam ismét, s most újból a régi helyére tettem."23

Az életből ellesett, spontán képekre az 1890-es évekig várniuk kellett az olvasóknak. A fotográfiának köszönhetően azonban a polgár családi arcképgalériára tehetett szert - ami korábban csak az arisztokrácia privilégiuma volt se fényképes családi emlékek közelítették egymáshoz a társadalmi rétegek családi vizuális emlékezetét. A hírességek családi fényképei alig különböztek a hétköznapi emberek albumában őrzött emlékektől, arcvonásaikat realisztikus hűséggel őrizték a fényképek. A királyi család fényképeit, vagy fényképek felhasználásával litografált képeit bárki megszerezhette, s részese lehetett annak az élménynek, amit a Magyarország és a Nagyvilág Franz Kollarz Ferenc Józsefet és családját Gödöllőn megörökítő kőrajzának méltatásában megfogalmazott: „Különben csak e képre utalunk, hogy mindenki meggyőződjék a valóról. A király, a királyné, a miniszterelnök, annak neje, Ferenczi Ida, a három gyermek, az udvarmester, a »dada« - oly tableau, melyen a legcsaládiasabb kedély színe ragyog. Feledi mindenki, hogy - de jure mi, s csak azt érzi hogy de sanguine - ember, polgár és gyerek."24 Hasonló benyomást kelt Vinzenz Katzler azonos című, a királyi családot a kastély kertjében áb21 Pirkler Adolf. Magyarkák. Pesti Divatlap 1. (1844) 15. sz. november 13. 32. idézi: Dezsényi B. i. m. 333.

22 A Divatcsarnok 1861. évi 27. számának melléklete.

23 Papp Miklós: Széchenyi arcképe. Vasárnapi Újság 7. (1860) 20. sz. május 13. 231-232.

24 Franz Kollarz: A királyi család Gödöllőn. Litográfia, A Divat melléklete, 1869. MNM TKCs ltsz.: 75.192; Magyarország és a Nagyvilág 6. (1870) 16. sz. április 16., szöveg 185-188., kép 186-187.

14