Folia Historica 29. (Budapest, 2014)
I. TANULMÁNYOK - Kollár Csilla: Divat és propaganda. A londoni és a varsói magyar bál az 1930-as években
öltözetek hazai „honi" alapanyagból készüljenek, magyar szabók készítsék el hagyományos minták alapján. A nemzetközi divat követését feleslegesnek és költségesnek tartották, különösen abban az esetben, ha az alapanyagot is külföldről kellett beszerezni. A magyar textilipar azonban nem volt abban a helyzetben, hogy a magasabb körök igényeit mennyiségben, vagy akár minőségben kielégítse. Naiv elképzelés volt az is, hogy a magyar urak és hölgyeik igényeiket alakítsák a meglévő kínálathoz, és lemondjanak a divat követéséről. Természetesen voltak sikerei a mozgalomnak, melyek elsősorban a bálokon és az azokról beszámoló újságcikkekben voltak tetten érhetőek. A védegylet igazi hősei a hazai ipart védő hölgyek lettek, akik nem riadtak vissza attól, hogy kevésbé értékes és láthatóan rosszabb minőségű anyagokból készíttessék el báli öltözeteiket. „Nagy áldozatot kívánt ez a finom osztrák és francia textíliákhoz, csipkékhez szokott hölgyektől, hiszen a magyarországi manufaktúrák kisebb választékkal és gyengébb minőségben állították elő a ruhadarabokat."2 Elfogadható minőségben és megfelelő meny- nyiségben nyomott mintás karton, a kékfestő anyag állt rendelkezésre. A 18. század óta kedvelt, és Magyarországon is gyártott textília volt az alapanyaga annak a szoknyának, melyet az Életképek szerzője szerint egy bálozó hölgy viselt zsinóros fehér derékkal.3 Az 1840-es évek közepének báljai és az azokat kísérő nagy sajtóvisszhang jótékonyan irányította a közvélemény figyelmét az ipar fellendítését célzó törekvésekre és a nemzeti viselet megőrzésének fontosságára. A vidám és önfeledt bálok újabb fénykorára a kiegyezésig várni kellett Magyarországon. A századforduló felé közeledve szóba sem került a párizsi divat elutasítása vagy a külföldről érkező anyagok mellőzése. A boldog békeidők báli szezonjai a jómód, a pazar párizsi kollekciók és a pazarlás jegyében teltek el. A fiatal lányok számára ugyanolyan fontosak voltak a mulatságok, ugyanúgy készültek és várták őket, mint anyáik és nagyanyáik. Alakjukat így idézi meg Hunyady Sándor 1937-ben: „A régi leány pedig ott állt a bálteremben, a lámpák ragyogásában, a fényes parketten, amely megmutatta alakját, mint a tükör. A feje kissé oldalt hajolt hajának súlyos hullámaitól, szemöldje, mint a félhold, a pilláját szépen lebocsátotta, talán el is pirult, mikor táncra kérték. Ez a leány a szerelmet kereste a bálon. A házasságot, egész életének megoldását. Tizennyolcéves volt? El lehetett képzelni, hogy két év múlva milyen gyöngéden fog borulni arca egy csipkés bölcső felé."4 Az első világháború szörnyűségei azonban mindent megváltoztattak. A vesztes országokban nem volt helye az örömnek és a mulatságoknak. Mire elérkezettnek látták az időt bálok rendezésére a nők sem voltak már ugyanazok. A régi idők hölgyeivel ellentétben „az új táncolni akar, ugyanúgy ahogy sportolni szeret, vagy egy kis futó flört után vágyakozik, munkás nappala után. (...) Ma nem bálokon szeretik meg egymást a fiatalok. Hanem harc közben, egy irodában. Vagy mialatt sportolnak, valahol a napsütött Dunán."5 „...a fiatal flapper, aki nincs több negyvenhat kilónál, piros szájával, kitépett szemöldökével, kurta hajával, úgy öltözve, hogy mindjárt uszodába 2 Tompos Lilla: A díszmagyar. Bp., 2005. 50. 3 Sarolta: Divat. Életképek 2. (1845) Első félév 4. sz. január 25. 128-129. 128.: „Igen csinos vala a' kék kartonból készült egyszerű öltözet, fehér mellzettel, 's az olly kedves feher zsinórokkal." 4 Hunyady Sándor: Farsang. Új Idők 43. (1937) 3. sz. január 17. 81-82.82. 5 Uo. 82. 110
