Folia historica 22

I. Tanulmányok - Szelke László: A „fekete-sárga Szegfű" - Szekfű Gyula és a Rákóczi mozgalom.

Ha igy teremtik az idők a maguk nagyjait - aminthogy ugy is van - nem természetes-e, hogy épen a nagy emberek, akik legigazabban reprezentánsai korunknak, nagyratermettségük s hivatottságuk kritériumai mellé magukba szivják már az anyatejjel koruk gyöngeségeit, hibáit is? S ha mi, a megváltozott későutókornak megváltozott gyermekei történeti érzék s a causalitas örökérvényű törvénye nélkül szemléljük a hibákat, akkor az egyének gyengeségének tudjuk be azokat holott azok a kor hibái; s aki e hibákat elénk tárja, abban a nagyjaink meggyalázóját látjuk, holott az csupán a korba, mint legtermészetesebb keretbe illesztve tárta elénk nagyjaink alakját. Lehetséges-e tehát, hogy a mi nemes vezérlő kuruc fejedelmünk kivételes nagysága szűzi érintetlen maradt kora gyengeségeitől? Csak Krisztusról mondá s mondhatá az írás, hogy О benne hiba nem találtaték. Mentül inkább húsból és vérből való ember volt a mi bujdosó fejedelmünk, annál inkább kell csodálnunk az ő rendkívüli nagyságát, emberfölötti önzetlenségét, amellyel kora minden érzéki áradatából fel tudott emelkedni oly tisztán és szeplőtlenül, hogy azért az eszméért, amelynek apostola volt, óriási birtokairól, vagyonáról, jó módjáról lemondva a bujdosás keserves martiriumát szenvedte el. Ebben kell igazán csodálnunk a a nagy fejedelmet! E nagy Erő előtt hogy megroggyan a mi erőtlenségünk; s e nagy Akarat előtt hogy inog a mi energiátlanságunk! Azok az emberi hibák - amelyekből Phőnixként emelkedett kora fölé - ezek a hibák - error, non scelus - keltik fel a mi igazán mélységes részvétünket s bensőséges rokonszenvünket. S épen ezért csak örömmel üdvözölhetjük azt az igazságot, amely a legendák szivárvány színeibe vont s szinte nem с világból valóvá költött Rákóczi alakját a fantázia felhőiből lehozta ide közénk a földre, hogy - fölénk emelje. Rákóczi, a mi nagy Rákóczink nemcsak a vértelen legendáé, hanem a való, reális történeté is, amelyben az eleven élet ereje s vére lüktet. Nem a legendák epikus hőse volt ő, akit minden emberitől mentesen valami, csak neki megnyilatkozott égi hatalom állandó deus ex machina-ként vonszol akarattalan bábként a megjövendölt, biztos cél felé; hanem a reális élet teremtette hatalmas dráma nagy összeütközéseinek, erős küzdelmeinek, a megváltó eszméért örökkön küzdő, a bizonytalan eredményért mindhalálig harcoló, szenvedő tragikus hőse volt. S mi, a mindennapi kis életünk kis tragédiáinak a mindennapi kenyérmorzsáért küzdő hősei ezt a küzdő, szenvedő Rákóczit szeretjük és csodáljuk, mert épen azokkal az általános emberi hibáival együtt válik a mi ideálunkká. Ebben az emberi Rákócziban csodálhatjuk igazán azt, hogy a porból teremtett ember mivé teremtheti önmagát! S épen ezért a történelem tudománynak azon a helyes s az egyedül korrekt uton kell haladnia, amelyen nem keveri össze a tudományt a politikával, az igazságot a poézissel mint ezt Thaly Kálmán tette épen a kritikátlanul rajongó Rákócziimádatában. Ha nemzeti multunk nagyjainak alakjait az objektív igazság reális megvilágításában láthatjuk s láthatja a világ, azon nincs mit szégyelnünk, hanem igenis az volna a mi nagy és arcpirító szégyenünk, ha multunkat csak ferdítésekkel és elhallgatásokkal tudnók elfogadhatóvá tenni. A felszínes dilettánskodók hirtelen kirohanásukkal nagy elvakultságukban a tudomány tárt kapuit döngették. Egyre azt kiabálták teli torokkal, hogy ők a védői a nemzet történelmi tradícióinak, ők akik ugyanakkor irodalmi multunkat, ahova Petőfi, Arany, Madách halhatatlan neve tartozik, - döglött literaturának nevezik. Hirtelen fellobbanásuk amolyan divatszerü jelenség volt csak. S mi a divat? A holnap nevetség tárgya. Hisszük, hogy az a nagyhangú gyalázkodás is immár a - tegnap divatja. 39