Folia historica 21
II. Közlemények - Műhely - Szemán Attila: Dísz bányászkalapácsok és -ékek a Magyar Nemzeti Múzeum Gyűjteményében
ezekről az ábrázolásokról, az a csuklyás bányaing, ugyanis a csuklyát egyik ábrázoláson sem lehet azonosítani, még lehajtott állapotban sem. A társláda díszszerszámaival azonos korú Esterházy-bányászserlegen 2 4 is hasonló viseletet láthatunk. Előfordulnak alacsony kerek lehajtott szélű süvegben bányászfigurák, de mindenhol látható a hátravetett csuklya is, s sok esetben a felhúzott csuklya helyettesíti a süveget. Ilyen csuklya nélküli bányász figurák a rozsnyói oltárképen találhatók, ugyancsak felhajtott szélű süveggel a fejükön (47. kép). 2 5 A feliratok és ábrázolások bányász szellemisége A díszszerszámok feliratai keresztény vallási és profán, vagy profánnak tünö csoportokra osztható. E tekintetben nagyon is emlékeztet a céhes emlékek fordulataira. Az 1538-as ék egyetlen latin mondatát kivéve, ami a keresztényi hitre figyelmeztet, német nyelvűek. Ez nagyon is megfelel a bányavárosok korabeli nemzetiségi és szakmai felállásának. A legrégibb kalapács és ék feliratai nem különösebben bányászati vonatkozásúak, inkább általánosan bölcselkedő mondások és hosszú időn keresztül használt vallásos intelmek. Egyik felirat azonban a mai ismereteink szerinti legrégibb bányapénzünkről teljesebb változatban is ismert. Ez a WER- GOT- VERTRAVT- DER- WOL- BAVT (Aki Istenben hisz, az jól épít.) felirat az 1548-ból és 1570-ből ismert szomolnoki bányapénzünk, hátlapjáról a következőképp ismert: DERGOT / TRAVT x DER / WOL x BAVT / GOTD x HADT/ MICH x NIE / VERLASE(n). (Aki Istenben bízik, az jól épít, Isten engem soha nem hagyott el!) 2 6 Az adott korban népszerű szólás lehetett a magyarországi bányászatban, hiszen nagyon jól kifejezi a töretlen hitet, ami nélkül az egykori bányász aligha végezhette nehéz és sok bizonytalansággal terhes munkáját. A figurális vésetek valójában mind hordoznak valamilyen bányász vonatkozást. A technikatörténeti és heraldikai résznél már szóltam az ércfejtő bányász gyakorlati munkában és jelképesen betöltött szerepéről. Kevésbé kézenfekvő talán a Fortuna-ábrázolás (7. kép) bányászati jellege. Pedig szakmai szempontból is nagyon fontos jelkép, hiszen a középkori-koraújkori bányászatban a szerencse egészen egyszerűen termelőerőnek számított. Az ércbányászatban a régebbi korokban alapvető jelentősége volt a szerencsének. Az érctelérek fémtartalmuk alapján gazdagok vagy szegények, illetve elszegényedhetnek, ha az értéktelenebb fémek kerülnek túlsúlyba bennük. Méretüket tekintve is néhány ölnyi vastagságtól a kalapácsvastagságig, sőt a néhány ujjnyi, érctelérnek sem nevezhető érig változhatnak. Jól tudták ezt a régi idők bányászai, főképp a nemesérc bányászatából élők, s ezért nem túlzás, ha a szerencsét gazdasági tényezőnek tekintették akkoriban. A telérek változékonysága okozta a bányavállalkozásoknak a más gazdasági ágazatokhoz viszonyított rendkívüli kockázatosságát. E kockázat miatt kellett hagyatkozniuk a bányászoknak Fortunára, aki a reneszánsz időszakban amúgy is kedvelt alaknak számított. A bányászati művészetben azonban a későbbi évszázadokban is gyakran felhasznált és fontos motívum maradt. Nem egyedülálló a magyarországi bányászati vonatkozású ötvöstárgyak ábrázolásainak körében sem. így az Esterházy-bányászserleg fedelének belsejében is találunk egy bányász szerecsekereket, ami ugyancsak Fortuna megjelenítése. Érdekes, hogy a több mint egy évszázaddal fiatalabb, 1650-ben készült serlegen a szerencse jóval régebbi típusú megfogalmazását talájuk, 2 7 míg a mezítelen, zászlós nőalak még a XVIII. században is nagyon kedvelt. A Fortuna zászlóján levő feliratot a régebbi írók különbözőképpen olvasták: Pulszky NAhoeCH IM LEBESTEN-ként olvasta, Rákóczy NARoeCH IM LEBESTEN-ként 28 Probszt olvashatatlannak találta és kihagyta, Slotta NAEHR MICH IM LEBESTEN-ként, 29 közölte. Ezen olvasatok közül csak kettő értelmezhető, Pulszkyé: „Magasra/felfelé az életben!" és Slottáé: „Táplálj engem!". Magam a NAhoeCH IM LEBESTEN olvasatot tartom 142
