Folia historica 20

I. Tanulmányok - Hermann Róbert: Szekfű Gyula és Csalókay Jenő a Görgei-kérdésről

vonalazni. Míg Kossuthot a legrosszabb kilátások közt is képessé tette optimizmusa, hogy egy-egy szabadságeszme hangoztatásával újból fellelkesüljön, Görgey képtelen volt a rosszat egy pillanatra is szem elől téveszteni; azon kevés magyarok közé tartozott, kik mintegy Széchenyi tanítványaiként nevén nevezték a dolgokat, kiknek józanságát és felelősségérzetét semmi lelkesedés el nem vehette, s akik a hazáért magukat igen, de sem a hazát, sem a népet nem kockáztatták soha. Széchenyi praktikus megoldásokat kereső logikus szelleme, maró iróniája, a szalmatűz iránti ellenszenve most egyszerű barna honvédtiszti egyenruhában jelentkezik, s amíg a hadi dolgokra korlátozódik, addig nagy sikereket is ér el". A váci nyilatkozattal kapcsolatban már úgy vélekedik, hogy Görgei a „48-as alkotmány védelmében újra felemelte a Batthyánytól elejtett zászlót, s ezzel együtt a Batthyány-Kossuth ellentét Kossuth-Görgey gyűlölséggé fokozódott". Szekfü tehát elsősorban karakterbeli ellentétet látott Kossuth és Görgei között; ugyanakkor e karakterbeli ellentétet politikai dimenziókba helyezte azáltal, hogy Görgeit Széchenyihez és Batthyányhoz hasonlította; sőt, az ifjú tábornok jellemzésében ott bujkál egy Deák-idézet is („A hazáért mindent kockáztathatunk, egyedül a hazát nem szabad semmiért sem kockáztatnunk".). Az árulási vádról pedig úgy vélekedett, hogy „abban komoly és müveit magyar ember nem hisz többé; persze még időbe fog telni, míg a valóságról az újságolvasó publikum is végképp meg lesz győződve" ? Gyalókay Jenő először egy 1915-ben megjelent tanulmányában (Az erdélyi hadsereg az oroszok betörése idején. Történelmi Szemle, 1915.) nyilatkozott a Görgei-kérdésről: „Néhai Thaly Kálmán példáját követve, aki a kurucvilág vezető embereiben csupa félistent látott, utolsó szabadságharcunk megbírálásában rendszerint nagyon elfogultak vagyunk a legtöbb szereplővel szemben. Az egyetlen Görgeyt tesszük mindenért felelőssé, de mások hibáit és mulasztásait nem igen akarjuk észrevenni". A következő évben a Századok hasábjain alapos tanulmányt tett közzé Görgei hadvezéri működéséről. Ennek bevezető részében úgy vélte, „az egykori diktátor erényei és hibái fölött" vitázok „legalább is kilencven százaléka semmivel sem járultak a sokat bolygatott kérdés tisztázásához, mert tollúkat nem a hadieseményeknek katonai szaktudáson alapuló mérlegelése vezette". Görgei hadvezéri működéséről úgy vélekedett, hogy Görgei „nagyon sokat és gyorsan tanult", s ha „hadvezéri képességeinek kibontakozása" az 1848—49 téli hadjárattal „arányban halad tovább, a tavaszi hadjárat a valóban kivivottnál sokkal nagyobb, sokkal fényesebb diadalt eredményezett volna". Csakhogy Görgei egyrészt hamar megszokta a ,féktelenséget", s nyíltan ujjat mert húzni a kormányzattal; másrészt „figyelmét mindegyre jobban, a katona állásával és feladatával össze nem egyeztethető, de nálunk Magyarországon mindent domináló politika foglalta le". Ugyanakkor Gyalókay szerint nem Görgei az egyedüli felelős a szabadságharc vereségéért; katonailag Radetzky győzelmei és az orosz beavatkozás elhatározása után már nem volt remény a győzelemre; a végkimenetelt pedig Bem és Dembinski csatavesztései után a világosi fegyverletétel már nem befolyásolhatta. Végső summázata szerint „Görgey a szabadságharc egyik legtanultabb és legügyesebb tábornoka volt, s ócsárlói feleljenek arra a kérdésre: vajon hány fiatal huszárfőhadnagy akadna manapság, aki egy, a forradalom kohójából alig kikerült hadtest (majd hadsereg) élére állítva, jobban megállaná a helyét, mint ahogyan azt Görgey - úgyszólván vezetés és útmutatás nélkül - megállotta? " Gyalókay úgy vélte, Görgei nem volt igazán szerencsés kező hadvezér; a harcászat terén sikeresebb volt, mint a hadászat terén; „határozott, bár még ki nem forrott hadvezéri tehetség volt". „Mint politikus, csak ártott az ügynek, mint hadvezér, pedig nem tudott arra a magas fokra emelkedni, amelyre - tudása és képessége alapján - más viszonyok között bizonyára feljutott volna". 41