Folia historica 19
I. Tanulmányok - Szemán Attila: A Rákóczi-szabadságharc időszakának „labanc" rézpénzei
ritkának számítanak, de ezek a rézpénzek még ritkábbak. Pedig a többi fajtát is beváltották, s a tapasztalat azt mutatja, hogy tökéletes beváltások sohasem voltak. Ezért pillanatnyilag valószínűbbnek tűnik, hogy csak kis számban verték ki ezeket. Összefoglalás A bemutatott szükségpénzek egyetlen kivétellel az ún. obsidionalisok, azaz a körülzárt erődökben vert pénzpótló rézjegyek csoportjába tartoznak. Eddig csak a helyi verető típusai voltak ismertek, ezek között azonban - a váradiakat kivéve - indokolatlanul kicsi az aprópénzek aránya a középértékű fajokkal szemben. A tárgyalt szükségpénzeket ugyanis elsősorban a mindennapi bevásárlások bonyolítására kellett kibocsátani, amihez kifejezetten aprópénzre volt szükség. A helyzet nehézségére jellemző, hogy már a 17. század utolsó évtizedétől amúgy is aprópénzhiány volt tapasztalható Magyarországon, ami a belháború hatására tovább súlyosbodott. A körülzárt labanc erődítmények szükségpénzéről általánosan elmondható, hogy azokon valamilyen módon jelentkezik a vörös polturák, azaz a korábbi - 1695-1703 közt veretett császári kibocsátású rézpénzek éremképének hatása. Ez az előkép-választás természetesen nem a véletlen müve volt. Az elsődleges hasonlóság az, hogy nem pagamentum, azaz nem nemesfém felhasználásával készültek. így a bimetallizmuson alapuló pénzverés időszakában csak pénzhelyettesítőként szolgálhattak. Ebből adódott a vörös polturák viszonylag egyszerűbb éremképe, bár le kell szögezni, hogy ezek pénzverdében, a nemesfémpénzek technikájával készültek. Különbség csak a kivitelezés gondosságában volt, főleg az utolsó kibocsátási években. Eremképüket, melynek elemei betűkből, monogramokból állnak, sokkal könnyebb volt utánozni a várakban fellelhető nagyon is szerény lehetőségek között, mint a nemesfémpénzek képi ábrázolásait (pl. uralkodói arcmás, címer stb.). Mindazonáltal az egyszerűbb ábrázolások jelképi szinten megfelelően helyettesítették ez utóbbiakat. A vörös polturák azonban nemcsak formai hatásuk révén kapcsolódtak az obsidonálisokhoz. Több erődben az ellenjegyzett vörös polturákat használták fel először szükségpénzül, s csak ezek után folyamodtak a helyi pénzveréshez. Minthogy a rézpolturák nyilván régi névértékükön, azaz polturaként forogtak továbbra is, meglehetős mennyiségű aprópénzt szolgáltattak. Ez magyarázza meg a helyi veretek összetételét. A vörös polturák felhasználására azonban nem volt mindenütt lehetőség, hiszen ennek alapvető feltétele az volt, hogy rendelkezésre álljanak e veretek. A vörös polturák elterjedési területe — noha Takáts „országos csapás"-ként emlegeti szerepüket 9 2 — az egykori magyar Felvidék, a korabeli elnevezésekkel élve az alsó- és felső-magyarországi bányavidékek területe volt. Használatukat Lipót 1703. február l-jén betiltotta és veretésüket megszüntették. Nemesfémpénzre történő beváltásuk azonban legnagyobbrészt a Rákóczi-felkelés kitöréséig sem történt meg, így nagy mennyiségben megmaradtak a lakosság és különböző hivatalok kezén. Ezek ellenjegyzésével előállítani a császári helyőrségek szükségpénzeit nagyon célszerű és kézenfekvő megoldás volt. Mivel hivatalosan bevont, de be nem váltott fizetőeszközökről volt szó, szükségesnek mutatkozott az ismételt forgalombahozáskor érvényesíteni őket. Természetesen fontos volt szabályozni a mennyiségüket is. Ezt a célt jól szolgálta az ellenjegyzés, ami viszonylag egyszerű és kevés munkaráfordítást igénylő módszernek minősült. Az előlapon levő koronás nagy L betű, mint az uralkodó szimbóluma, nagyon jól megfelelt a császári parancsnokok igényeinek. Az ellenjegyzésekkel kapcsolatban több ízben felmerült az irodalomban, hogy ellenjegyzett kuruc rézpénzeket is használtak a labancok, és szó esik kuruc rézpénzek átveréséről is. Egyelőre mindkét elképzelés igazolhatatlan, illetve minden ilyen irányú adat cáfolható. 110
