Folia historica 18
I. Tanulmányok, közlemények - Szakály Ferenc: Tóth Benedek és Tamás polgárdi jobbágyok ügyletei (1569-1583)
bonyolításában. 3 0 Annál jobban kijutott lakosságának a határvidéki fekvés hátrányaiból; a várpalotai kapitányok elsősorban Polgárdi és testvérvárosa: Battyány lakóit hajtották várrobotra, ha munkáskézre volt szükségük, s jócskán megterhelték a két mezővárost rendkívüli pénzadókkal is. 3 1 S aligha kétséges, hogy e tekintetben a szomszédos török várak - Székesfehérvár és Battyány - katonái is igyekeztek követni a magyar példát. Miből eredt Tóth Ttmás vagyona, amely ha a 20 000 forintot persze nem is érte el, mindenképpen jelentős lehetett, ha kiköltöztetése ilyen fontos üggyé vált? A budai pasa fent idézett panaszleveléből két tevékenységi köre hámozható ki: az egyik a rabkereskedelemben való részvétel, a másik pedig - ismeretlen tartalmú - kereskedelmi tevékenység. A török-magyar végvárvonal mentén, végig a hódoltság egész időszakában a rabkereskedelem volt az egyik legvirágzóbb „üzletág". Az értékük szerint megsarcoltatott rabok váltságdíjaként szakadatlanul áramlott a pénz a határ egyik oldaláról a másikra és vissza. A rabváltás egész rendszere - kezdve a fogságba esettek veréssel sarcra kényszerítésétől, a kezesek állításán és a rabnak a sarc összekoldulására való kibocsátásán keresztül, egészen a tényleges megváltakozás buktatóiig - jól ismert történeti irodalmunkban. 3 2 Éppen ezért meglehetősen homályos előttünk , miként folyhatott bele abba egy mezővárosi paraszt-polgár a haszonszerzés reményével. Hiszen lépten-nyomon azt kell tapasztalnunk; az alávetett társadalom tagjai nemhogy résztvenni kívántak volna az ilyfajta ügyekben, hanem éppen ellenkezőleg: menekülni igyekeztek azoktól. Ha ugyanis valamelyik török főtiszt sarca fejében kezességre kényszerítették őket, rendszerint csúnyán rajtavesztettek. 3 3 Bár a pasa előadása szerint Tóth Tintás egyik legfőbb működési köre éppen a rabváltás volt, erre vonatkozó sorai - „a mi kegyelmes fejedelmünk végeiből kinek rabját vitte ki, kinek rabjának sarcát vitte ki, kit behozott", elszökvén pedig "kinek rabját, kinek készpénzét" vitte el - nemigen segítenek megérteni, hogy mindebből mi volt a haszna, s főként azt nem, hogyan gyűlhetett össze ebből jelentős tőkéje. Magán a tényen túl a levél semmi használhatót nem mond arról sem, hogy Tóth milyen áruk („marhák") árával maradt adós zsidó, magyar és török hitelezőinek. E tekintetben azonban segítségül hívhatjuk azoknak az általa, illetve apjával közösen írott misszilis leveleknek az információit, amelyek szerencsés véletlen folytán, Polgárdi és egyben Tóth földesurának, a Batthyány-családnak levéltárában ránk maradtak. Hézagosságuk ellenére is kivételes alkalmat teremtve rá, hogy egy hódoltsági paraszt pénzszerzésének „műhelytikaiba" belepillanthassunk. E levelekből kiderül, hogy már Tóth Timás apja, Benedek 3 4 is nagy tekintélynek örvendett a környékbeli lakosság, sőt az azzal érintkező kisebb-nagyobb magyar hatalmasok körében is. Amikor 1569. április 2-án a polgárdiak és battyányiak felemelték szavukat földesuruknál, Batthyány Boldizsárnál egy bizonyos Span = Ispán (más néven: Vörös) Mihály érdekében - aki, mint egy másik levélből kitetszik, Batthyány Várpalotán vagy Veszprémben székelő, a két mezőváros gondozásával megbízott ispánja volt 35 - installációjukat így írták alá: „Benedictus Totth, Michael Kwn et omnes cives Polgardienses et Bathianienses". 3 6 A korabeli szokások ismeretében ebből arra következtethetnénk, hogy a két megnevezett közül az előbbi a polgárdi, az utóbbi pedig a battyányi bíró volt. Csakhogy ezt a megoldást eleve kizárja az a tény, hogy a közel egykorú török fejadó-összeírásában Tóth is, Kun is polgárdi jobbágyként szerepelt 3 7 Ettől persze Tóth éppenséggel még betölthette volna a polgárdi bíró tisztét, 1569. június 3-i levele azonban elárulja, hogy nem emiatt került az első helyre. Az ispán - vélhetőleg veszprémi katona - azért fenyegette megtorlással a címzetteket, mert úgymond „ti az én tisztembe mentetek, enyingi földbe, ott a Hódosba és egyebütt is szabadon kaszáltatok kö37
