Folia historica 18

IV Szemle - kiállítás, könyvismertetés - Bánkúti Imre: Egy tudományos kiadványsorozat újjáéledése

gyon kevés ember mondhatja el magáról, de Ő életével kivívta ezt az igen magas erkölcsi rangot. A végső búcsú mindig fájdalmas, fájdalmas a testvér, a család, a rokonok, a barátok, munkatársak számára. Legyen ez a szomorú pillanat azonban elsősorban az emlékezésé, személyiségének felidézéséé. Az emberi test a természet törvénye szerint elmúlhat és elmúlik, porrá lehet és lesz, de az egyén emlékezetét megőrzik és fenntartják azok az erkölcsi értékek, amelyek alapján élt, dolgozott, szerette családját, megbecsülte munkatársait s igyekezett önmagát a társadalom minél hasznosabb tagjává tenni. Ezek nem múlandó, hanem örök értékek. Úgy vélem, hogy Kiss Olga ebből a szempontból nagyon jól sáfárkodott a sors által neki kimért - sajnos fájdalmasan rövid - idővel. Mint munkatárs és kolléga csodálatos volt. Akiknek megadatott az a szerencse, hogy együtt dolgozhattak vele, azok soha nem fogják őt elfeledni. Én majdnem negyedszázadig dolgoztam vele ugyanabban a közösségben, az általa oly annyira szeretett Újkori Osztályon, s még most is csak tisztelni tudom lelkiismeretességét, pontosságát, munkaszeretetét, segítőkészségét. Három évtizedig dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban. De ez a szürke kijelentő mondat nem fejezi ki, hogy hogyan is fogta fel és végezte munkáját. Számára a múzeum szent volt, ha bármilyen múzeumi ügyről volt szó, nem ismert fáradtságot, lehetetlent. A múzeumot a sző bibliai értelmében alázattal szolgálta, s mindent elkövetett, hogy ez a szolgálat minél magasabb színvonalú legyen. Három idegen nyelvet sajátított el, s ez nemcsak időtöltés, saját kultúrális igényének kielégítése volt a számára, hanem a múzeum szolgálatát célzó befektetés is. Kulturális érdeklődése azonban jóval szélesebb körű volt, semhogy egy múzeumhoz kapcsolódjék. Érdekelte a zene, a színház, a könyvek, a sajtó, egyszóval nyitott volt az egész világra, az életre. Mint ember, olyan volt, aki előtt csak fejet hajtani lehetett és kellett. Mindenki iránt figyelmes, együttérző volt, munkatársai örömének és sikerének őszintén együtt örült, bajukban, bánatukban, szomorúságukban osztozott, igyekezett segíteni, vigasztalást nyújtani. A közönyösséget, közömbösséget nem ismerte. Hivatalos elismerésben sajnos ritkán volt része, de ez őt nem hátráltatta küldetésnek tartott munkájában. Élete felén át beteg volt, de ez nem akadályozhatta céljai elérésében. Betegségét fegyelmezetten, talán azt mondhatnám bölcs belenyugvással vette tudomásul s viselte, panasszava soha nem volt. Más talán kihasználta volna helyzetét, ő ezt soha, egyetlen alkalommal sem tette. Eljöttünk, hogy szeretett munkatársunkat, kollégánkat, barátunkat, Kiss Olgát utolsó útjára kísérjük s megadjuk neki a végső tisztességet. De ez a végső találkozás egyben figyelmeztessen bennünket arra, hogy alakját, személyét, kedves egyéniségét meg kell magunkban őrizni s mindig emlékeznünk kell rá. Amikor ezt megfogadjuk, a testnek azt kívánjuk, hogy nyugodjék békében. Egy tudományos kiadványsorozat újjáéledése Bizonyos vagyok benne, hogy még a legszűkebb szakmai körökben is nagyon kevesen figyeltek föl arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum újraindította a 30-as években létezett, kiemelkedő tudományos munkákat produkáló művelődéstörténeti sorozatát. Csendben, szerény külsőben, de a sorozat mégis újjáéledt, s remélhető, hogy jövője is biztosítva lesz: egyrészt a történészek, múzeológusok képesek lesznek olyan munkákat produkálni, amelyek méltóak az elődökéhez; másrészt - mint az első két kötet megje320