Folia historica 18
II. Forrásközlések - új szerzemények - Kiss Erika-Őze Sándor: A Nemzeti Casino serleglakomái
„Széchenyi a felvilágosodás embere volt, és egész lelkével a nemzet felvilágosodásán buzgólkodott. Mikor tehát az álfelvilágosodás lidércfényével csábítgatja a radikalizmus és a szabadkőműves világ az embereket, nagyon is helyénvaló, hogy éppen a Széchenyire való emlékezésnél fognak kezet egymással mindazok, kik ennek az álfelfogásnak óriási veszélyét felismerik." Beszédének későbbi részeiben pedig a szociális demagógia és a dekrisztianizáló csoportok ellen emelte fel szavát Zsilinszky. 3 1 Ennél is szélsőségesebb célokra használta Széchenyit a „Buda és Vidéke" keresztény lap írója, Erdélyi Gyula, aki uszító antiszemita cikkei elé Széchenyi-idézeteket használt mottóul. 3 2 A Hidományos Akadémia Kézirattára a kezdetektől, tehát a temetéstől fogva gyűjti a Széchenyi-kultuszra vonatkozó dokumentumokat, beszédeket, róla szóló újságcikkeket, verseket, zeneműveket. Teljességre nem törekedhetett, mégis olyan adatbázist hozott létre, amelynek alapján megalapozott következtetéseket lehet levonni. Ez az anyag négy országos Széchenyi-évforduló köré csoportosítható. Az 1901-es, az 1910-es, az 1941-es és az 1960-as megemlékezések ezek. Az első két időponthoz még nem kötődik olyan nagyszabású állami megemlékezéssorozat, mint 1941-hez, amikor Széchenyi születésének 150. évfordulóját ünnepelték. Ennek oka nem az, hogy a század elején még túl közel volt az ünnepelt emléke, a magyarázat az ország akkori politikai helyzetében keresendő. A háborúban álló ország nagyszabású eseménysorozattal emlékezett Széchenyire, ami azonban csak alibi volt a háborús politika alátámasztására. A Széchenyi-szobornál Varga József kereskedelmi miniszter, beszédében korholva az országot, amely nem kíván részt venni a mindennapok közelharcában, s nem hajlandó kockázatot vállalni a politikában, Széchenyit hozza példának, „aki nem születésére, fajiságára volt büszke, hanem egyesíteni akarta nemzetét, átlépve osztálykorlátait". 3 3 Ezek után a magyar „Hiszekegyet" mondták el, majd a Rákóczi-kesergő hangzott fel, amely stílustörés gyönyörűségébe bizonyára az ércszobor háta is beleborzongott. Tálán az 1941-es állami emlékezéssorozatnak betudhatóan, 1960-ban csaknem elfelejtkeztek Széchenyiről. Nem is csoda, hiszen a gróf ekkorra már „nem tudta átlépni osztálykorlátait". De mindkét esetben „saját", közvetlen ideológiai fogyasztásra alkalmas Széchenyit állítottak elő, így nem is csoda, hogy a nagy elődről teljesen ellentétes képeket sikerül kialakítaniuk. Ha végigtekintünk a fenti példákon, látható, hogy míg Nyugat-Európában a hős kultuszához a teljes személyiséget dolgozták fel, igyekeztek megismerni minden apró szokását, életének apró mozzanatait, magatartászavarai, aberrációi is „emészthetőek" voltak a társadalom számára.34 Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európa vereségélményekből táplálkozó társadalmai, sérült nemzettudatai a személyiségeket „megcsonkítják"; adott korok, adott csoportok alkalmanként szelektálnak az életmű egyes elemeiből, akaratlagosan kiemelve egyeseket, másokat sokszor akaratlanul is elfeledve. Az autonóm személyiségek ideologisztikus jelképek romhalmazává válnak. Széchenyi István kultuszában is ez történt, a halála után a reformkor, az 1848-as bukott forradalom és szabadságharc szimbólumává váló gróf emléke a mítoszteremtődés és az amnézia kettősségében élt. Ez éppúgy jellemző a Nemzeti Kaszinó emléklakomáira, mint szélsőségesebb formában a többi említett példák esetében. Gyakran használták például Teleki László és Széchenyi István nevét összekapcsolva. Mint egy érem két oldalát mutatták be őket, elfeledkezve arról, hogy életükben gyakran kerültek szembe egymással, 1848-ban kis híján párbajt is vívtak. Az önkényuralom idején azonban a közvélemény számára hasonló, gyanús körülmények között bekövetkezett haláluk egymás mellé helyezte őket. A „vesztes ügy" jelképeivé váltak. 232
