Folia historica 18
II. Forrásközlések - új szerzemények - Kiss Erika-Őze Sándor: A Nemzeti Casino serleglakomái
A fennmaradt beszédek ugyanezeket a gondolatokat példázzák, ugyanebben a frazeológiában. Széchenyi Imre 1900-ban tartott beszédében Széchenyi István arisztokrata mivoltát emelte ki, és az arisztokrácia vezető szerepére figyelmeztetett: 2 5 „Minden népnek vezérletre van szüksége, s ha jobbakat, arisztokratákat nem állít elő, máshonnét fognak ilyenek jönni számára." Szerinte a francia forradalmat is az okozta, hogy az arisztokrácia nem tudta teljesíteni előjogaival járó kötelességeit. Félt attól, hogy a „szociális revolúció" réme vérözönös nemezis alakjában akkor fog testet ölteni, elsöpörve a társadalmat, amikor az emberek szívéből kihal az altruizmus. Széchényi Viktor 1906-ban Széchenyiben a katonát állította példaképül és a nemzeti haderő létrehozása érdekében nyilatkozva azt állította, ha majd a „magyar ifjú" nemzeti érzésének felháborodása nélkül léphet a seregbe, akkor minden család legalább egy fiát adja katonának." 2 6 1910-ben Bánffy Miklós Kolozs megyei főispán tartott serleg-emlékbeszédet, amelyben példaként Bizáncot hozta fel; a tett, a cél és az eszközök harmonizálására figyelmeztetett: miközben a nagyvilággal való haladásra törekszünk, a nemzet egyéniségét el ne veszítsük. 2 7 „A nemzet, amely a helyzet halasztást nem tűrő kényszere alatt sem tud összeforrni, mert kicsinyes torzsalkodások rabjává lett, a romlás jegyében áll, s előbb vagy utóbb martalékává lesz egy nálánál egészségesebb nemzetnek." 1930-ban Klebelsberg Kunó a felekezeti, dogmatikus ellentétekkel, a „népszenvedélyekkel kacérkodó népvezérek"-kel a kiművelt emberfőt, a teremtő észt állította. Az „extra Hungáriám non est vita" szemléletével szemben az európaiságot hangsúlyozta. 28 A ránkmaradt beszédekben Széchenyi eszmeiségének egy-egy mozzanata a konzervatív gondolatkör részeként állítódik szembe az adott kor problémáival. Ennek ellenére mértéktartók voltak a kisajátításban, ezt akkor láthatjuk, ha összehasonlítjuk a Kaszinó emlékbeszédeit az adott korok Széchenyiről szóló publicisztikájával, Széchenyi-emlékünnepeivel. Az újságcikkek egy részében Széchenyit tárcahőssé alakították: Széchenyi étkezési szokásait, szerelmi kalandjait tárgyalták, sokszor rendőrségi riportok, szenzációk társaságában. (A szélsőségek közül kiragadva a „Leharapta felesége orrát!" vagy: „Széchenyi és a nők" című cikkeket.) A személyiséget darabjaira szedték az aktualitásoknak megfelelően, életének, személyiségének társadalmilag nem elfogadható vonásait, eseményeit negligálva. Erre a társadalmi amnéziára, amely a kultusz minden rétegében megjelenik, jó példa a szombathelyi növendékpapok Szent Ágoston Egyesületének emlékünnepsége 1910 áprilisában. Az ünnepség a „nemzetiszínű dísszel és pálmaágakkal ékesített Széchenyi-kép" előtt folyt le. Ötvenedik évfordulóját ünnepelték „... annak a szomorú eseménynek, mely a döblingi elmegyügyintézetből, mint a haragos ég minden megreszkettető dördülete harsogta át az egész országot" 2 9. Az öngyilkosságra még csak nem is utaltak, s ez akkor is az amnézia jele, ha figyelembe vesszük, hogy katolikus papokról van szó, s azt, hogy még tartotta magát a politikai gyilkosság legendája. Mint a kultusz legszűkebb, magánszféra-beli rétegét, zárójelben megemlíthetjük itt a család reagálását, ahol éppen az öngyilkosság ténye miatt a család legnagyobb alakja törölve lett az emlékezetből, legfeljebb csak eufemizálva említették. 3 0 Ez a szelektálás mégis jóhiszemű volt, nem hatott olyan romboló módon a társadalmi tudatra, mint a másik oldal, amely közvetlen politikai céljaihoz használja fel a durván megcsonkított személyiséget, Széchenyi szellemi hagyatékát. 1914-ben a református és a katolikus egyház közös ünnepségén a hercegprímás beszéde mellett a protestáns Zsilinszky Mihály ezt nyilatkozta: 231
