Folia historica 15

Körmöczi Katalin: Horvát Boldizsár íróasztala és az osztrák—magyar kiegyezés (Történeti — múzeológiai adalékok a kiegyezési törvények megalkotásához)

büntető törvény könyvünk, sem pedig törvényünk az egyesülési jogról (fájdalom ez utóbbi máig sincs), másrészről nem titkolhattuk el magunk előtt, hogy mindemellett is kötelességünk megóvni az ország nyugalmát, s hogy e téren minden mulasztásért szigorú felelőssséggel tartozunk. .. . Éreztük és láttuk, hogy közönyünk, tétlenségünk szemközt a szélsőbalpárt törekvéseivel nemcsak bennünket compromittálna, hanem — a mi súlyosabb — compromittálná magát a kiegyezés művét is. E meggyőződés vezérelt bennünket, a mikor abban a minisztertanácsban, a mely e kérdéssel foglalkozott, egyhangúlag azt a határozatot hoztuk, hogy a demokrata-körök alakulását abban a keretben a melyet a hozzánk fölteijesztett alapszabályok nekik adni akartak, országszerte be kell tiltanunk, e rendelet kibocsátásával és végrehajtásával az illető szakminisztert, vagyis a belügyminisztert bízván meg. A minisztertanács — mint rendesen - éjfél után oszlott fel. Szokásunk szerint Eötvös, Mikó, Gorove és én az Albrecht-úton gyalog mentünk a lánczhídig, (sic) a hol a kocsik várakoztak ránk. Menet közben a minisztertanács határozatáról beszéltünk. Eötvös azt mondá: „No, kíváncsi vagyok Béla rendeletére." Wenckheim belügyminisztert értette. „Nem lát az napvilágot addig, - jegyeztem meg én — míg az appellatorium fórum helyben nem hagyja határozatunkat." „Micsoda appellatorium fórum?" kérdé Eötvös. „Hát az öreg úr", felelém. így neveztük magunk között mindig Deák Ferenczet. „Igazad van, - szólt Eötvös - no most még kíváncsibb vagyok." Jól ismertem báró Wenckheim Bélát. Tudtam, hogy az öreg úr beleegyezése nélkül nem mer semmiféle komolyabb lépést tenni, s hogy sietni fog megállapodásunkat vele közölni. Reggel fél nyoczkor tehát már az „Angol királyné" szállodában voltam, a hol Deák Ferencz akkor a második emeleten a 72. sz. alatt lakott, szemben a „Vadászkürt" szállodával. Kopogtatok ... semmi hang. Másodszor is kopogtatok... ugyan az az eredmény. Most bekiáltom a nevemet. Erre halk mozgás támad a szobában, s néhány másodpercz múlva megnyílik előttem az ajtó, de b. Wenckheim Béla mintegy utamat állja s csak lassan ereszt be a nyíláson, oly czélból, hogy ideje legyen fülembe súgni e szavakat. „Éppen jókor jöttél, csaknem kivert az öreg úr." A mint beléptem, Wenckheim mögöttem az ajtót azonnal ismét bezárta. 95