Folia historica 4
Heiszler Vilmos: A bécsi katonai vezetők olaszellenes preventív háborús tervei 1876-1881
egyetlen potenciális ellenfél, mely elől nem kell feltétlenül kitérni, sőt egy esetleges európai válság idején indítandó akció alapfeltétele egy ezt megelőző győztes olasz háború. Ezenkívül Közép-Európában sem számít komolyan Ausztria szava addig, amíg egy állandó ellenség van a háta mögött. Ezért a diplomácia legfőbb feladata az lehet, hogy Olaszországot elszigetelje s legalább a két császári udvar jóakaratú semlegességét biztosítsa, sőt a három császár jó együttműködését mindenképpen fenn kell tartani, vagy pontosabban helyre kell állítani. Első pillantásra meglepőnek tűnik, hogy egy vezető katona, akinek „hivatalból" helyeselnie kellene mindenfajta területi gyarapodást, annak hatásait inkább kedvezőtlenül értékeli. Az ellentmondás feloldásának egyik kulcsát maga Albrecht adja a sorkatonaság tartós boszniai lekötésének bírálatával. Hogy milyen irányban kívánt teljes akcióképescgct, az is világosan kiderül: Olaszországgal szemben. De lehetett egy másik, itt ki nem mondott ok is: a területszerzés módja. Ha ugyanis a Monarchia a három császár szövetségének szellemében Oroszországgal együttműködve elfoglalja Törökországtól a két tartományt, s nem megszállja a formailag továbbra is török területeket, akkor nem csak az osztrák-orosz együttműködés funkcionál jól,hanem akkor a formailag is osztrák területeken sorozást lehet tartani, s a megszálló erőket pótolni lehet másutt a boszniai újoncokkal. (Hangsúlyozni kívánom, hogy itt merőben spekulatív eszmefuttatásról van szó, melyeket a főherceg elszórt megjegyzéseire alapozok. Az itt bizonyítható tény csak annyi, hogy Albrecht, miután az 1879-es helyzetet rosszabbnak ítélte az 1876-osnál, érvei között negatívumként hozta az okkupációt is.) Az osztrák katonai körökben fellelhető véleménykülönbségeket érdekes módon mutatja egy Simonfeld nevű vezérkari tiszt válasza Albrecht fenti fejtegetéseire 4 8. Számotvetve a változásokkal, ő a Balkánt jelöli meg Ausztria-Magyarország külpolitikai aktivitásának színtereként. Egyetért ugyan az olasz politikai élet Albrecht által végzett értékelésével, de a „régi jó időkben" divatos direkt leszámolást mégsem javasolja, bár elismeri, hogy valamennyi lehetőség közül valóban az olasz háború lenne a legkellemesebb. Az Albrecht és Simonfeld közti véleménykülönbség a katonai körök politikai eszmerendszerében jelentkező változás visszatükrözője: a szentszövetségi korszak reminiszcenciáiban élő főherceg s az imperializmus korának új hatalmi viszonyaival számot vető vezérkari tiszt véleménykülönbsége mögött a hadsereg konzervatívabb s „modernebb" felfogású tisztjeinek az ellentétét is láthatjuk. Az adott időszakban, 1879 tavaszán Simonfeld nézetei álltak közelebb az imperialista kor hatalmi viszonyai között alkalmasabb külpolitikai 123
