Folia historica 3

F. Dózsa Katalin: Menyasszonyi kelengye a városi rétegeknél 1867—1914 között

1 japán krepp ebédöltözék 1 hófehér kínai ebédöltözék 1 szivárványszínű krepp ebédöltözék 1 ugyanolyan rózsaszín krepp 1 rózsaszín selyemruha 1 pár matrózruha 2 szürke szövetruha 2 fehér alapon kockás ruha 1 látogatóöltözék csíkos anyagból 1 gobelinkék látogatóruha 1 galambszínű posztóruha 1 angol posztóruha, mastique színű és köpenyek, kabátok, pongyolák, fehérnemű óriási számban, „de ki győzné valamennyit felsorolni" — írta még a Divatsalon

4

2 tudósítója is. Az I világháború alatt és után kezd a kelengye szerepe csökkenni. Ennek oka egyrészt a háború alatti anyaghiány és később a gazdasági válság okozta általános elszegényedés. A háború alatt és után gyakran előfordul, hogy az anyák kényszerűségből saját kelengyéjüket osztják meg lányaikkal. (Jut még így is mindkettőjüknek bőségesen.) A kelengye mennyisége mindenképpen csökken, s valóban csak a legszükségesebbre korlátozódik, annál is inkább, mert a gyorsan változó divat miatt — s ez a másik lényeges indok — nincs is értelme egy életre beszerezni minden fehérneműt. „A 8—10 évvel ezelőtt férjhezment fiatalasszonynak tele van a szekrénye drága vászonholmikkal, fodros, csipkés nadrággal, amit ma nem tudnak hordani. A mai szűk, simuló ruhákhoz csak egybeszabott kombinékat lehet viselni, a sok drága holmi használatlanul fekszik a szekrényben." — S az 1928-as divatlap igazát az is bizonyítja, hogy napjainkban is találhatunk rózsaszín szalaggal átkötött, használatlan fehérneműcsomagokat idős hölgyek szekrényeiben. A felszabadult, önálló életet élő leányok nem is hajlandók megvárni, amíg az új háztartáshoz az anyáik korában szükséges ágy- és asztalnemű összegyűlik. A kelengye, bár a két világháború között még elterjedt volt, már nem feltétele a házasságnak, s napjainkban teljesen meg is szűnt. 104