Folia historica 2

Szakály Ferenc: Ali koppányi bég sarca

nagyobb összeget ígérjen. Miután ily módon hosszabb-rövidebb idő alatt megállapodtak a váltságdíj összegében és a fizetés időpontjában, s minderről hitlevelet állíttattak ki vele, a rabot időlegesen szabadon bocsátották, hogy váltságdíját katonatársaitól, ismerőseitől összeszedhesse, hogy ingó és ingatlan vagyonát pénzzé tehesse. A rab tulajdonosának persze még a rab elbocsátása előtt biztosítékot kellett kapnia, hogy az nem szökik meg fizetés nélkül. Erre szolgáltak a kezesek, akik rendszerint kezeslevélben vállalták, hogy amennyiben a kibocsátott nem térne vissza többé, vagy késedelmeskedne, magukra veszik tartozását. Kezes lehetett kibocsátott társáért a börtönben maradt többi rab, közülük egyesek, de kezesként találkozunk a végvárak katonaságával együttesen vagy különkülön, magas rangú katonai és közigazgatási tisztviselőkkel attól függően, hogy mennyire fontos személyről volt szó és hogy kit tudott maga mellé felsorakoztatni. Mégis a hódoltsági mezővárosok és falvak lakói, közülük is különösen a leggazdagabb mezővárosok kereskedő-polgárai, tőzsérei számítottak a „legjobb" kezeseknek, mármint a rab gazdája szemszögéből nézve. A királyi Magyarország és a megszállt terület határán szüntelenül jártak-keltek az ügyes-bajos dolgaikat intéző hódoltsági parasztok, a marhát hajtó, vagy nyugati árucikkeket szállító hódoltsági kereskedők, így aztán a magyarok és törökök egyaránt könnyen hozzájuk férhettek. Őket egyébként akkor is könnyen elérték az állandóan török területen portyázó magyar végvári katonák, ha lakóhelyüket nem hagyták el. Persze a hódoltsági parasztok és kereskedők nem siettek szolgálataikat kezesként felajánlani, hiszen tisztában voltak annak számtalan veszélyével. Csakhogy nem nagyon kérdezték meg őket, hogy vállalják-e ennek, vagy annak kezességét, hanem egyszerűen kirendelték őket, vagy pedig útjukon „rájuk kötötték" a rabot... * E kis kitérő után térjünk vissza szűkebb témánkhoz! Ha a veszprémi és palotai katonák 1583-ban azt hitték, hogy Ali bég váltságdíja az ő anyagi gondjaikat segít megoldani, úgy — mint megannyi hasonló esetben máskor — ezúttal is keservesen kellett csalódniuk. Nekik csak a kisebb fogásokból maradt, a végvári csatározások során foglyul ejtett főtiszteket, az ún. „főrabokat" az uralkodó általában magának követelte. Rendszerint, sajnos, nem azért, hogy a várható magas váltságdíjat központi célokra, pl. a honvédelmi kiadások fedezésére használja, hanem azért, hogy egy gáláns gesztussal tovább ajándékozza valamelyik kegyeltjének vagy hitelezőjének; olyannak, aki a végvárvidéket többnyire csak hírből 38