Folia historica 2

F. Dózsa Katalin: A szabóipar Magyarországon a dualizmus korában

konfekciós munkásnők győztek, aminek eredményeképpen 1 1/2 órával kevesebb lett a munkaidejük és heti minimális munkabérük 9 К (4,5 Frt). Bármennyire is szerények a munkásak követelései, а kisiparosok nehezen tudták teljesíteni, és az első nagy sztrájk után sok női szabó tönkrement. 1890-től kezdve szinte évenként szerveztek sztrájkot a főidényben különböző városokban, amelyek a sürgős munkára való tekintettel legtöbbször eredményesek, de a következő szezonban ismét újra kellett kezdeni a harcot ugyanazokért a követelésekért. (1897-ben pl. a budapesti raktárszabók tiltakoztak, hogy a kivívott 11 óra helyett ismét 13 óra a munkaidő.) 1891. évi XIII. tc. kimondta a kötelező vasárnapi munkaszünetet, amelyet azonban a szabóiparosok követelésére úgy módosítottak, hogy sürgős javítási munkák esetén szabad vasárnap délelőtt is dolgozni. Az évenként meg-megújuló sztrájkoknak éppen ezért egyik fő követelése a teljes vasárnapi munkaszünet, valamint a túlóradíjak felemelése. A sztrájkok sikertelenségének oka az, hogy hiába kényszerítették a munkások a kisiparosokat a bérek felemelésére, ha a kisiparosoknak munkát adó nagy cégek nem emelték a darabbéreket, sőt esetleg még lejjebb is nyomták azokat. A munkásoknak és a bedolgozó kisiparosoknak fel kellett ismerniük, hogy nem egymás ellenségei, és közösen kell fellépniük a tulajdonképpen mindkettőjüket kizsákmányoló nagy cégek ellen. 1896-ban már a gyűléseken hangoztatták, hogy a kisiparos — bár látszólag munkaadó, — valójában szintén kizsákmányolt gyári munkás, akinek helyzete pusztán annyiban előnyösebb a segédekénél, hogy „műhelye" van és ő tartja a kapcsolatot a munkaadókkal, s így nincs arra kényszerítve, hogy esetleg hetenként keressen magának máshol munkát. (Ha nem talál, akkor hátrányosabb a helyzete, mert másutt nem próbálhat szerencsét, meg kell várnia, míg ismét kap rendelést.) 1902-ben végre egységesen felléptek az üzletekkel szemben a munkások és a kisiparosok, és sikerült 15—20%-os béremelést elérniük. Sőt, 1903-ban szolidaritást vállalva a sztrájkkal, a prossnitzi és a bécsi sztrájk miatt ideszállított, kiszabott ruhákat sem vállalták. 1904-ben a bérharc élére maga az Ipartestület állt, rövidebb munkaidőt, az üzletek három osztályba sorolását, jobb munkafeltételeket, magasabb túlóradíjazást és főleg 20—25%-os béremelést követelve. A sztrájk eredményeképpen három éves kollektív szerződést kötöttek a nagy cégekkel, amelyben rögzítették a 15%-os béremelést és a 10 és fél órás munkaidőt. Ezzel egyidejűleg árszabályvédő bizottságot létesítettek, melynek tagjai — munkaadók, kisiparosok és munkások — kötelesek felügyelni a kollektív szerződések betartására és az esetleges bérvitákat eldönteni. A bizottság 171