S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 61. (Budapest, 2000)

jedési adatok mellett az élőhely- és fejlődési alakok referenciájára helyezte a hangsúlyt. Ennek ellenére sok faj esetében kevés az ilyen jellegű információ. Tolman ezirányú erőfeszítése mindenképp dicséretre méltó. Viszont nagyonis elmarasztalandó számos egyéb téren: 1) taxonómai és rendszertani változtatások kritika nélküli átvétele vagy alkalmazása (pl. az atomizálódott Polyommatus „hagyományos" generikus fölosztásának átmentése, az Artogeia, Hypodrias, Proclossina visszahozatta, stb.), 2) az allopatrikus faj és alfaj koncepciójának következetlen alkalmazása (egyes esetben alfaj, másutt fajként), 3) nomen nudmok alkalmazása (pl. „Nymphalis vau-album"), stb. stb. De ami nagyon fájó: nincs olyan oldal, hogy ne találnánk valami figyelmetlenségből adódó hibát vagy hibácskát (egyik „legszebb" ilyen példa: „Polygonum c-album" és „Polygonum egea"). Az ábrák készítőjét, Richard Lewingtont, nem lehet kritizálni. Táblái egyszerűen tökéletesek azzal, hogy a lepkék fonákját a természetes helyzethez közeli pozitúrában ülő példányokon ábrázolta. Mily szerencsés társítás, amit a „modernek" elfelejtettek! Pedig a régiek bizony legtöbbször így ábrázolták a lepkéket: a felszínt kifeszített szárnyú, a fonákot üldögélő, természetes helyzetben levő lepkén. A másik lepkehatározó szövegének szerzője Michael Chinery, aki hatalmas szervezési munkával gyűjtötte össze az összes (!) európai nappalilepke természetes körülmények között készült fényképét és ebben a kötetben publikálta - a fotósok előzetes hozzájárulásával. A könyv felépítése és koncepciója az angol határozókönyvek „kikristályosult" fölépítését követi: rövid általános bevezető mellett az érdemi szövegrész ugyanolyan hangsúlyt kap, mint a lepkék fölismerését segítő színes képek (és Európa határa „természetesen" a mai Oroszország). Chinery szövege összehasonlíthatatlanul jobban gondozott, mint Tolmané, de nem több a klasszikus Higgins-Riley 1983-ban revideált utolsó kiadásánál. Amivel viszont az európai lepkészirodalomban úttörő, az a több mint 200 színes oldal, ami kizárólag élő lepkéket ábrázol. A családok fölismerését a minden oldalpáron megjelenő természetes helyzetű lepkét ábrázoló fekete-fehér szimbólum segíti. Persze ez a kulcs közel nem tökéletes. Mert bár a nimfalepke-félékre (Nymphalidae) a földön szétterített szárnnyal sütkérező lepkejelet használja a szerző, de gondolom, hogy az avatatlan természetbúvár az összecsukott szárnnyal szívogató tarkalepkét (Melitaea genus) nem itt, hanem a licénák között keresi majd, mivel azokat éppen a félig nyitott, fölcsapott szárnyakkal üldögélő lepke jelzi. Sokkal inkább valószínű, hogy a gyakorlatlan lepkésznek végig kell pörgetnie az oldalakat, hogy megtalálja az előtte levő, virágon szívogató vagy földön sütkérező fajt. De a példány hamarosan tovalibben... Tehát: jó azért, ha kezünk ügyében a lepkeháló. A könyv kapcsán elgondolkodom: vajon ez lenne a következő nemzedékek határozókönyve? Vajon a lepkék után érdeklődő kisfiú automatikusan a fényképezőgéphez nyúl majd, ahelyett hogy a lepkét megfogná, és otthon alaposan szemügyre venné? Attehető-e a gyűjtögetés elemi, ezért gyermeki ösztöne, fényképek és videofilmek sorozatának birtoklására, ahelyett, hogy magát a forrást, a vizsgálat és csodálat tárgyát gyűjtenénk be? Es a fényképész-entomológus észreveszi-e az apró határozóbélyegeket? Képes lesz-e megkülönböztetni például a sziklai fehérkét (Pieris ergane) a magyar fehérkétől (Pieris manni)? Lehet, de mégis vannak kétségeim: Mert bizonyos technikai tudás hiányában soha nem fogjuk eljátszani Mendelshon g-moll hegedűversenyét. De a világban manapság nem profik, hanem botcsinálta hegedűsök próbálják Mendelsohn gyönyörű darabját eladni a publikumnak. Persze, hogy nem kell senkinek. Ugyanígy, ha az entomológia két évszázados tapasztalatait félretesszük nem biztos, hogy okosan járunk el. Sőt, hosszú távon bizony ez vissza is üt. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!