Soós Árpád szerk.: Rovartani Közlemények (Folia Entomologica Hungarica 9/1-12. Budapest, 1956)

loua Hbn., a nomenklatúrái törzsalak, amelyik az Alpok magasabb régióiban él. Hyugat- és Közép-Európából több fajváltozatot nem ismert. Ettól igen nagy távolságban,É8ztországban, a Szovjetunió európai részének középsó részén, Ukrajnában és ai Altáj-hegységben él az A. allous inhonora Jach. A többi subspecies a Kaukázusban, Turgai tartományban, a Pamir vidékén, Mandzsúriában és az Amur-folyó vidékén ól. A legvalószínűbbnek az látszott, hogy amennyiben a hazai alloue a már ismert fajváltozatok egyikéhez tartozik, elsősorban az allous allous vagy az alloua inhonora jönnek számba,mint amelyek a legközelebb élnek hozzá.Hogy az elsővel nem azonoe, arról már a bevezetésben szó volt. Az alpesi allous kicsi, a fajnak a legkisebb subspeciese,a bükki allous nagy. Az alpesi allous-ok fonákja barnásszürke, rajzolat! elemeik elmoséàottak,az ocellák kicsinyek,mig a bükkiek fonákja tisztább szürke,a rajzolat! elemek élesebbek,az ocellák nagyok. Minthogy a múzeum gyűjteményében nagyobb alpesi eredetű allous- anyag van,azt is megállapíthattam, hogy az alpeai allo us -nak legalább két helyi alakja van. Az emiitett sajátságok legjobban a tiroli Ortler-hegycsoport vidékéről származó példányokon figyelhetők meg, a Svájc déli részéről származó példányok valamivel élénkebb szinüek és rajzolatuak. Kétségtelen azonban, hogy a bükki allous egyikkel sem azonos. Kelet felől a ssp. inhonora él hozzánk a legközelebb.Ebből sajnos egyetlen példányt sem találtam a magyar gyűjteményekben, igy teljesen Jachontov és Obraztsov tanulmányaira támaszkodva kellett elvégeznem az egyeztetést. Az általuk közölt méretadatok szerint a bükki alloue kisebb az inhonoranál.A szárnyak felszínén a barna alapszín erősebben feketébe hajlik, sötétebb. A bükki példányok hátulsó szárnyán mindig megvannak a vörhenyes szubmarginális foltok,az inhonoraéról többnyire hiányoznak. Az inhonora szárnyainak a fonákja barnásszürke.A bükki példányok fonákja inkább szürkés,az elülső szárny fonákja galambszürke, a hátulsó szárnyon a szürkébe több-kevesebb barna vegyül. A bükki példányok fonákján tehát