Dr. Surányi Pál szerk.: Rovartani Közlemények (Folia Entomologica Hungarica 1/1. Budapest, 1946)

gyakori, vagy ritka voltára, sőt arra is, hogy az elterjedésük folyamatos-e, vagy hézagos. Adatait szépen illusztrálják a fontosabb, illetve jellemzőbb fajok elterjedési térképei, melyek kivitele szintén újszerű. Munkájának általános részében foglalkozik a lelőhely, élethely, stb. fogalmával, a faj, alfaj, morpha, változat, aberráció definícióival, stb., továbbá állatföldrajzi területek határainak kérdésével. Külön fejezetet szentel a fajkörielméletnek. Az adatközlő fejezet használatát sajnos nagyon megnehezíti a sok rövidítés, úgy hogy a könyvet csak alapos előtanulmányozás után lehet megérteni. Az általános részben annak a nézetének ad kifejezést, hogy az úgynevezett helyi faunák leközlésének nincs semmi jelentősége, mert bármely területről, ha ismeri annak fekvését, geológiai, talajtani viszonyait, növénytakaróját, gyűjtés nélkül is 2—3000 fajt össze tud írni, melyek előfordulása az illető területen egészen biztos. Ez kétségkívül igaz. Azonban arra is kell gondolnunk, hogv a gvüjtés révén olyan fajok is előkerülnek, melvek a Borchert által felsorolt 2—3000 fajos listán biztosan nem szerepelnek. Ezek leközlésének pedig van értelme. K. Z. A méhek és a vöröshere. A mezőgazdaság és a kertészet által művelt nagy, összefüggő területeken a méhek virágmegtermékenyítő szerepe és fontossága általánosan ismert. A vöröshere (Trifolium paratense L.) esetében, sainos, azt tapasztaljuk, hogy a háziméhek nem járnak rá, megtermékenyítését a jóval kevesebb számban előforduló poszméhek végzik, ezért a vöröshere általában kevés magtermést ad. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint a méhek a virágokban 9 mm mélyen fekvő nektáriumokat nem érik el szájszerveikkel (proboscis). Az állatos növénynemesítők tehát hosszabb szájszervekkel bíró méhek kitenyésztését, illetve rövidebb virágcsövü vöröshere kinemesítését tűzték ki célul. A dolognak azonban nem ez a feltevés a kielégítő magyarázata. A viráglátogató rovarok alakhoz (formához), színekhez és illatokhoz kapcsolják (asszociálják) a nektárgyüjtés lehetőségét. A háziméneknél különösen az illatnak van elsőrendű képzettársítási jelentősége, mert a gazdag nektárforrást talált dolgozó méh a mézeslépeken köralakú illattáncot járva közli ezt a tényt a többi dolgozókkal, mire ezek az így kiváltott feltételes reflex alapján keresik fel nagy számban a gazdag méhlegelőt. A háziméheket érdeklő illatok közül azonban hiányzik a vöröshere illata, mint nektárgyüjtésre késztető inger (mintha a részleges színvakság hasonlatával élve részleges „illatvakok" volnának). Mint olvassuk,

1 az oroszok erre Gabin javaslatára a kaptárakba négy napra bezárt méheket olyan cukorszörppel etették, mibe a vöröshere virágzatait főzték bele. Az így mesterségesen kiváltott ,,illattánc", tehát feltételes reflex eredményeképpen a méhek a kaptár kinyitása után egyenesen a virágzó vörösheretáblákra rohantak, a virágokat megtermékenyítették és mézet is gyűjtöttek. Az eredmény: a gyűjtött méz mennyisége 50—100%-kaI növekedett, a vöröshere magtermése pedig 6—8szorosa lett az eddigieknek. Dr. Surányi Pál 1 Farming (London), 1946. Vol. I. No. 1. p. 28. Kiadja a Magyar Rovartani Társaság. — Felelős kiadó: Dr. Surányi Pál. 20.466. — „Élet" írod. és Nyomda Rt. XI., Bartók B.-út 15. — Igazgató: Laiszky Jenő.