Folia archeologica 52.

Fodor István: Dr. Fehér Géza (1917-2005)

« FODOR Isi VAN háborús ösztöndíjat a történelem öt évre hosszabbította meg. Előbb az isztambuli egyetemen folytatott művészettörténeti és nemzetgazdaságtan i tanulmányokat, majd alkalmi munkákból tartotta el magát. 1944-ben, amikor a szovjet csapatok elözönlötték Bulgáriát, édesapja is Isztambulba érkezett. 1945 januárjában miután a debreceni ideiglenes kormány felszólította az ország hadköteles polgárait, hogy jelentkezzenek az újjászervezendő honvédségbe és vegyenek részt az ország felszabadításában - a szovjet és magyar főkonzulátuson kezdeményezte hazatérését, ez azonban nem valósulhatott meg. 1946-1947-ben részt vett édesapjának a híres szultáni gyűjteményben, a Topkapu Szerajban végzett kutatásaiban, s számos más török múzeum anyagával is megismerkedett. Hazatérésére végül is 1947 decemberében került sor. A következő évben édesapja is hazatért s a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa lett. 1948. novemberében fia is itt helyezkedett el, bár hét hónapig csak fizetés nélküli önkéntes gyakornokként alkalmazták, s csak 1949. május 15től sorolták be múzeumi asszisztensként a IX. fizetési osztályba. 1950-től 1955-ig segédmuzeológus, majd 1955-től muzeológus. Hazájába visszatérvén Fehér Géza tehát új életpályán indult el: nem jogi végzettségét kamatoztatta, hanem törökországi tanulmányait folytatta, történeti és művészettörténeti érdeklődése kerekedett felül. Kezdettől világosan látta, hogy felkészültsége elsősorban a hazai oszmán-török emlékek kutatása terén nyújt számára távlatokat. A Nemzeti Múzeumban erre kétféle lehetőség is kínálkozott: egyrészt az elpusztult hódoltság kori török emlékek régészeti úton való feltárása, másrészt pedig a Nemzeti Múzeum és számos vidéki múzeum oszmán-török gyűjteményének tudományos feldolgozása. Az 50-es és 60-as években több helyen végzett hitelesítő és leletmentő ásatást. Leletmentő ásatásokat végzett Mohács-Cselepatakon, (1949) majd Egerváron. Az esztergomi Szenttamáshegyen (1958) török edényégető kemencét hozott napvilágra, ugyanitt a rk. plébániatemplomban és a Széchenyi téren is középkori településréteget tárt fel. Erd-Ofaluban az egykori török palánkvár és a dzsámi maradványait mentette meg (1962-1965), rövid lélegzetű leletmentést végzett SiittőBikolpusztán (1958), Hajós.Hildpusztán és Aszófőn (1957). Ezen kívül számos ásatás munkatársa volt hosszabb rövidebb ideig. Tagja volt a Nemzeti Múzeum Középkori Osztályán alakult feltáró munkaközösségnek, amely a nagyvázsonyi Kinizsi-vár feltárását végezte, dolgozott az esztergomi várban és részt vállalt a szinte megszakítás nélkül Folyó visegrádi leletmentésekben és a gyulai vár ásatásán. Igazából azonban nem az ásatások jelentették az ő világát. Későbbi éveiben egyre inkább a török kori feliratos és okleveles emlékek, a korszak iparművészeti alkotásai kötötték le a figyelmét. Sorra jelentek meg dolgozatai az egyes török emlékekről; az ötvöstárgyakról, az egykori rézművesség termékeiről, kőemlékekről, textíliákról - a Nemzeti Múzeum évkönyvében, a Folia Archaeologicaban, a vidéki múzeumi évkönyvekben Pécsett, Egerben és Esztergomban. És természetesen igen sok külföldi folyóiratban és kongresszusi kötetben, hiszen az ötvenes évek végétől egyre gyakrabban adódik alkalma arra, hog)' eleget tegyen a külföldi konferenciákra történő meghívásoknak. Ezek a zömmel rövid idejű utak számára mindig tanulmányutak is voltak. Igyekezett mindenütt eljutni az őt érdeklő múzeumokba, anyagot gyűjtött készülő munkáihoz. Nem csoda, hogy e rövid időszakokban is jelentős munkát tudott végezni, hiszen mindenütt személyes ismerősei voltak, régi barátok, akik örömmel segítették. Ekkoriban írt elemző tanulmányt a Nemzeti Múzeum török sátráról, segített külföldről megvásárolni a hódoltság kori bőrköpenyt, a török iparművészet remek alkotását, amelyet szintén ő mutatott be a szakembereknek. Tanulmányt szentelt az isztambuli Aya Sofia székesegyházban lévő két pompás